"4 éve dolgoztam egy multinál, mikor gyermekvállalás előtt/alatt, egyik délután felálltam és soha többé nem mentem vissza. A lehető legrosszabbkor hoztam meg ezt a döntést, de eljött az a bizonyos utolsó pillanat.
Mindig nevettem a burnout szindrómán, mint a többi hülyeségen amivel mosták az agyunkat a tréningeken. Az, hogy néha tikkel a szemem és fél éve nem tudom forgatni a nyakam, annak tulajdonítottam, hogy rossz az idő és a pasim sem elég kedves hozzám. Azzal tisztában voltam, hogy az ember lányát nem arra teremtették, hogy egy irodában üljön napi nyolc órát, század magával. De hát ilyen elkerülhetetlen dolgon nem illik panaszkodni, főleg mikor mindenki ezt csinálja. Különben is örüljek, hogy van biztos állásom, és normális fizetésem. Azt, hogy bölcsész létemre monoton, unalmas és stresszes munkát csinálok kellemetlen körülménynek éreztem, de azt gondoltam most már nem válthatok pályát, és ahogy múlt az idő egyre inkább ezt éreztem. És, hogy miért is kezdtem el ott dolgozni és főleg, miért maradtam ennyi ideig?
A rendszer végül is működik, legalábbis úgy tűnik. Fizetés időre jön, szépen lassan emelgetik is, körülbelül 10-re kell bejárni, mindenki egyidős veled, és a városi legendával ellentétében a kollégák jóban-rosszban kitartanak melletted. Aki nyomul, vagy rossz a stílusa egy fél év alatt úgyis kicsinálja magát. A szüleinktől oly gyakran hallott „hülye kollégák” kifejezés már a múlté. A főnökeimet vagy nagyon szerettem, vagy kedveltem, vagy közömbösek voltak. Soha semmilyen rossz tapasztalatom nem volt a vezetéssel kapcsolatban.
Álom munkahely, mondanák sokan, de akkor mi az, ami mégis arra késztetett, hogy inkább a létbizonytalanság, „inkább pincérnő leszek”, de én oda többet nem megyek be? Hát a „kiégés”/burnout szindróma, aminek az érzelmi-fizikai-mentális kimerültség a tünet együttese. Például mikor a nálam sokkal komolyabb munkát végző barátnőim hívtak este, hogy üljünk be valahová, és annyira fáradt voltam, hogy csak a tévét tudtam bámulni. Vagy, hogy hétvégén képes voltam déli 12-ig aludni. Fekete karikák voltak a szemem alatt, pontosan kettő és már mindent, de főleg a munkát a lehető legkisebb szellemi erőfeszítés nélkül akartam megoldani. Ha egy probléma felmerült azonnal rettenetesen ideges lettem, elöntött a jéghideg verejték, ami amúgy egyáltalán nem jellemző rám. Nem tudtam kontrollálni a haragomat vagy ingerültségemet.
Már a felmondásom előtt egy-két évvel jelentkeztek ezek a jelek, de így egyszerre az összes, csak az utolsó pillanatban jelent meg. Mert létezik ez az utolsó pillanat: ha eljutunk idáig, akkor már tényleg nem lehet folytatni. De a folyamat elején még állandóan visszatáncoltam - adódott egy új pozíció, vagy akár annyi is elég volt, hogy átüljek valaki más mellé, és mintha megint minden rendben lenne.
Munkát nem kerestem, mert hát máshol sem jobb, itt meg legalább „jól érzem” magam. Ám eltelik pár hónap és ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Fel kellett ismernem, hogy nem nekem való ez a munka és a környezet sem. Minden embernek van tehetsége valamihez, és ha nem használja ki rettenetesen frusztrált lesz. Az én ex munkámban is van aki sikeres, és szereti amit csinál, és emellett nem szűkült be az élete, de ez 100-ból egy ember, és én nem akartam a maradék 99 lenni."
http://egylokalpatriotafeljegyzesei.blog.hu/2013/01/30/delutan_felalltam_es_soha_tobbe_nem_mentem_vissza#comment-form
