Bár a doki szerint még maradhatnék otthon, de mehetek is dolgozni, ha végig felrakom a lábamat.
Megyek dolgozni, látom a híradóban, omladozik a kapitalizmus.
Mankó még pár napig, de ne tömegközlekedjek márciusig, barátok szállítanak be dolgozni, tornázni. A sín még marad kb. egy hónapig éjjel-nappal, de már nem teljesen merev, kaptam plusz 20 fok hajlítást. Pont elég, hogy felpiszkáljam a cipőm kb. 5 perc alatt. De legalább fel tudom venni! :D
Harisnyát nem tudok hordani a tépőzáras sín miatt, de macskanacit igen, kicsit alteresre vesszük a figurát és végre szoknyában fogok nyomulni.
Heti háromszor járhatok a kórházba gyógytornára (igeeeeen!!!), meg itthon tolhatom, amennyit csak akarom.
A lábszárzsibbadás és helyenként érzéketlenség az elvágott idegek miatt van, reménykedünk, hogy fél év alatt múlni fog. Körbe kell rajzolnom filccel és figyelni.
A filc esztétikailag már nem tud rontani a testemen. :D
De szerencsére tél van, be kell öltözni nyakig. Mankóimra juhászosan támaszkodva Ba-t vártam, hogy előjöjjön a parkolóból, amikor egy vadidegen, igazi negyvenes ezüstróka jött felém a kórház udvarán, rámmosolygott, és egy szexi hellóval üdvözölt. Izé, helló, meg mosolygok, de ilyen tuti pasinak nem fogom most mutogatni a zsiráffoltos és filctollazott testemet! :)
Biztos lerítt a fejemről az öröm, hogy végre embereket látok, mert a doki is kétértelműen poénkodott, meg csak kiszedte belőlem, hogy állandó kísérőm, Ba csak a barátom. :D
A mai nap margójára:
