Nagyon remélem, mától csak jobb napok jöhetnek, kicsit sok volt ez, főleg lelkileg!
De testileg is kihívás, el kell kezdenem feltornázni (szó szerint) magamat a hétfői munkakezdéshez, mert mennem kell dolgozni.
Az egész napi fekvés után felkelek ülni fél órákra, de a hidegvíz lever, szédülök.
Ma fogtam Ba-t, elvonszoltam magammal lépcsőzést begyakorolni (három emeletet kell naponta majd le-föl mennem sínnel, mankókkal, jelenleg úgy tíz perc a szintidőm lefelé!), meg elmásztunk az utca végéig.
Ezt oda-vissza 1 óra 2 perc alatt abszolváltuk. Van még hová fejlődni.
Közben elmagyaráztam a kiskrapeknak, aki a múltkor simán leutasított a járdáról, hogy mire jó a mankó, meghallgattam egy néni tanácsait, hogy gyógytornázzak, egyet hogy lesz ez még gyorsabb, a legaranyosabb egy bácsi volt, aki fütyörészve etette a kutyáját, ő csak rámmosolygott. Cuki ez a környék napközben. Meg ha akarnék sem tudnék elhúzni a tanácsok elől... Kedvencem az utca öregasszonya, aki mindig átkiabál, hogy Tooooobberkém, hoooogy vaaagy. Ha valaki nem tudná a keresztnevem még a kerületben. :)
Esti mosdás után nyitott sines terepszemle: a combom felére satnyulva, a vádlimnak semmi izomformája nincs már (ami elnézve a tavalyi képeket nagy munka!), a térdem fura helyen bevizesedve, az egész lábszáram ég és lüktet, fura foltokban véraláfutások több helyen, a sín feltörte a bőrömet, a varratok a legkisebb rondaság. A hasam szitává injekciózva és tízforintosnyi lila foltokkal teli.
Jobb is, hogy a munkába már fel kell öltözni, így nem látom. A sín Anyu nadrágjaiba belefér (mármint a lábam is benne van), laza lasszótechnikával fel is tudom venni, lefeléhúzás még nem megy.
Itt tartok, holnap kontroll. Próbálok nem elájulni az erőtlenségtől.
