Tobber életblogja

Elmentünk Anyuval demensotthont nézni. Még nem kell apunak, nyilván nem is említjük neki, de fel akarunk készülni, leültünk a gazdasági vezetővel.

Pityeregtem hazafelé.

Láttam Anyun, őt is sokkolja az egész.

Gyönyörű magánintézmény, szép környezetben, tömegközlekedés+gyalog 15 perc mindkettőnktől, autóval 4.

360 000 forint most a havidíja a háromágyas szobáknak, belestünk a szobákba is, gyönyörű, teraszos, ki lehet lógni cigizni akármikor. De ez a befejezés? Ide eltenni valakit élete végére? Ezért dolgozott, tanult, művelödött élményeket gyűjtött, növényeket gondozott, élt?

Nem akarok ilyen döntést meghozni.

Átverésnek érzem.

Nem beszélve arról, hogy tiszta tüdőlelet kell majd, de neki most is folyadék van a tüdejében, fulladozik köhögéskor, gyógyszert nem hajlandó bevenni (írt a pulmonológus).

És nem lehet agresszív, pszichiáteri véleménnyel mehet csak oda. Mi meg két tényezőtől tettük függővé: amíg Anyu bírja 0-24, és amíg nem kezd támadóvá válni. Mert ezzel a kórral azzá fog.

Hát, akkor nem ez a megoldás.

Nem tudjuk, hogy mi.

Nagyon magányosnak érzem magamat

Bementünk az irodába és szétfagytam, mert a luxus imázsfilmjeinknek futnia kell a kivetítőkön, de a hülyéje fagyjon meg 17-18 fokban (vidéken még hidegebb van, mindenki taknyos), és nyüzsögtem és soktucat ismerőssel találkoztam (hétfőn délután én voltam az egyetlen, aki alkalmas volt szerda reggelre egy 30 fős találkozót összehozni az épületben mindenestül, nyilván tekintet nélkül arra, hogy xarrá vagyok dolgoztatva és az éves felülvizsgálathoz nagyon kellenének az adataim, meg még pár órán belül gyűjtsek össze olyan infókat, amik nincsenek meg a cégemnél, plusz a szokásos) hát akkor már reprezentáltam rendesen tűsarkúban meg nagysminkben), és tizenpáran a régiek közül együtt ebédeltünk és bolond macskákról sztoriztunk és olyan excelbug-om lett, amit a teljes fejlesztési csapat sem látott még, de mind erősen próbálkoztak. Nem, nem oldották meg, nehogy már ne legyen ezzel is pluszmunkám (átgépeltem).

Ellenben hétfőn délután szóltam, hogy akkor felejtsen el a csapatom két napra és megoldották.

Egyik vezető kihangsúlyozta, hogy nagyon sokat segít, hogy beálltam a csapatba. Amikor félreérthetően mondtam, hogy március elejéig végig leszek (3 nap szabi a terv), azt hitte, fel akarok mondani és bepánikolt. Tisztáztam.

Aztán jött a heti 1:1 megbeszélésem, ahol át kellett beszélnünk, hogy milyen új feladatokat kapok és milyen képzési tervet állítanak össze hozzá. Akkor megjegyeztem, hogy nyitott vagyok, ésúgyegyébként melyik feladatokat fogják elvenni tőlem, mert az mégsem móka, hogy a (majd visszautalják saját pénzből kifizetett) pékségekből berohanok a bekészítéssel, intézem a parkolást meg a fogasokat, majd lerohanok az eredeti munkámat végezni, majd fel a salátákat elintézni, majd feldolgozom az ügyek felét, majd elpakolom a kajamaradékot és visszarohanok a statisztikáim egy részét feldolgozni, a boardnak angolul statisztikát kalkulálni meg a számlákat lekönyvelni, hogy egy hét múlva visszakapjam a pénzemet, de közben találtak egy medált, köröztessem meg és miért nem tudom Kolleginám feladatát (nem is akarom) és akkor még vállaljak be újakat ezek mellett.

Beállítottam álláskereső emailt, szóval nem aggódom nagyon, de közelít, hogy egy ilyennél felmondok és lépek. Három, otthonomhoz közeli szimpatikus állás esett be csak a héten (egyik épp Kócoséknál, ő örülne nekem), meg egy mostaninál jobban fizető fizikai, csak hogy tudjam, mennyit érnék.

És pozitív, hogy Kócos egy zsáknyi bevásárlással állít be, amiből mondjuk csak a gyümölcsöket ehetem, de abból is hozott bőven.

Az is, hogy újra birtokba vettem a fotelomat, a macska a nyakamnál fekszik boldogan szuszogva, vagy nézi a vállam felett a sorozatomat.

Van millió alapanyagom és megérkezett még egy nagy adag, már csak idő kellene, de ha horgolok, az eltart még pár hónapig (vékony fonállal nagy dolgot, a legjobb).

Ismét szanáltam és átrendeztem a fotókat a hűtőről a falra egy táblára, sokkal rendezettebb, illetve megvan az Agymenőkből, amikor Howie-ék Sheldon OCD-jére hatva rakatnak rendet vele? Na, ez Kócosnál is működik. Megmutattam, melyik szekrényből mit hová és már pakoltuk is. Hét kisebb szekrényt és három nagyobb dobozt raktunk át. Még két vasárnap és makulátlan a lakás.

Csak hogy írjak jókat is.

oké, állandóan nyígok itt, idén elkezdtem gyűjteni a pozitív történéseket is, számolatlan zárójellel

• lencsefőzelékünk. tökéletes, mióta TCsV receptjét főzzük (a kaszinótojás(t elbaktuk) isteni tojáskrémmé alakult végül pirítósra, de addigra úgyis benyomtunk az s.k. eper/erdeigyümölcslikőrrel
• gyümölcs télen. a tescoban hatalmas megdöbbenésünkre a legjobb féle zacskós narancs kapható, a piacon meg egyszerűen isteni a mandarin
• későn megérkező cuki ajándékom
• megbeszélés alatt kanapétámláról homlokot szuszogva arcomba nyomó kismacska
• barátkozós felajánlás kedves kolléganőtől, de egyszerűen nem fér semmi a lelki időmbe, egyedül akarok lenni és így is sok a nemegyedüllét
• láttam szép kiállítást festőtől, akinek másoltam már képét és a nappalimban lóg (a másolat kép)
• végre jártam színházban és van újabb jegyünk
• fekete/pink domestos – másfél flakon másfél óra alatt megoldotta a vécécsésze alján a vízkövesedést, csillogó hófehér (a vécé, a domestos gyönyörű-gyönyörű pink)
• (btw rájöttem, hogy az otthonom fejlesztgetése fontosabb, mint néhány wellnesshétvége (oké, még jobb lenne, ha mindkettőre lenne pénzem!), szóval elkezdtem spórolgatni a 18 éves* fürdőm teljes felújítására. a fehér a heppem, szóval semmi bézs meg tojáshéj meg sötét. a kádban talán tízszer ültem 18 év alatt, szóval esélyes a zuhany, a többihez még gyűjtöm az ötleteket)
  *basszus, mióta itt élek, felnőtt egy generáció!!)
• beszereltettem a kocsirádióba bluetootht/kihangosítót, mert nekem olyan nem volt és untam a rádiót/két darab cédémet meg fülhallgatóval telefonálni vezetés közben. este vettem át, imádom
• haladunk a tanítványommal, legutóbb akkor ráztam le, amikor jött a hívás, hogy Nagyihoz rohanjunk a kórházba
• idén két ékszert csesztem el hibás tervezés miatt (hatodika van) (nem is értem magamat), úgyhogy duzzogva elővettem egy hatalmas gombolyagot és horgolok
• nem tudom, pozitív-e, de január negyedikén egy ízléses unikornisos cicanaciban-pulcsiban a teraszon dolgoztam napsütésben-madárcsicsergésben, a hőmérő 21 fokot mutatott, most is nyitott ajtónál ülök
• késői tinik: zenéket küldözgetünk. év végi össznépi forgatagban (az is pozitív, csak hónapok tespedése után a négy óra kardió hajnali fél órás mindkét lábas görccsel járt, hát az átkozottul fájt, de én baromságom!) együtt táncoltam egy zenésszel, egyszerre pedzegetve, akarnak-e/adnánk-e jó zenéket, fejlődnének a specialitásunk irányába. mi meg oktathatnánk. naná
• célbaért az üzenetem, nem fogom tudni utolérni magamat, ha két hétre nem vesznek át a feladatokból a szabim alatt. megoldották, azzal fogadtak, hogy ne is olvassak leveleket. :D az vad lett volna, de a felét megoldották, tudok a többszázas listára figyelni (tényleg többszáz eset)
• célbaért az üzenetem. a kollégák hibáit javítom a lefuttatott listák alapján, kiálltam magamért, a 400+ befejezetlen, ám nem hibás adattáblát ők fejezzék be, miért én kutakodom heteket az SAP-ban. maradt 200 valódi hibakutatás és mintafelismerés
• kaptam spéci nyomozós feladatot pár hónapja, másodjára már egyedülhagytak vele, egészen megkedveltem
• beugrottam apu beutalójáért a háziorvosunkhoz (és akkor már rákérdeztem a szubjektív véleményére: szerinte apu 1-1,5 éven belül agresszívvá és engedetlenné fog válni, és ő briliáns elméjű volt, de látja a rohamos romlást (szvsz így is magasabb az értelmi szintje, mint átlagembernek), indítsuk el az otthonkeresést SOS), úgy mutatott be az új asszisztensének, hogy Tobber jóarc. :D majd engedélyt kértek megtapizni a paplankabátomat és elkérték a linket (ezt a kabátot az ismerőseim 90%-a el akarja a csaklizni, a maradék döbbenettel nézi, hogyan lehet ilyet hordani. nincs köztes vélemény. én meg imádom, hogy meleg, kényelmes és esőálló meg még olcsó is volt
• a pszichológus segít kiállni magamért, hát én olyat sosem tudtam. nem tudom, mennyire lesz hasznos, de értelmes lány, bírom.

2022 nehéz év volt, sok mélyponttal. Félek a 2023-tól.

Meghalt Keresztapám. Sosem hívott a névnapomon, most felhívott, kedvesen kérdezősködött, utólag esett le, hogy az az ő búcsúja volt. Beteg volt, készült a halálra, az unokáktól is elbúcsúzott szépen. Senki nem akar ilyen esemény miatt találkozni a családdal, 5-6 éve nem látott rokonokkal, fogyunk.

Apu kapott diagnózist a totyogására, eleséseire és szellemi zavartságára: Parkinson plusz. Anyuval sokkolva agyalunk, mi a teendő, a h.o. szerint intézet, mi egyelőre nem akarjuk, szellemileg egészen jól elvan, „csak” végtelenül lelassult. Évek óta nem jártam a telken, de levittem körülnézni, szívfacsaró, mi lett az élettel teli házból, kertből.

Nekem már lassan állandósult a vérzésem, totál gyulladásban minden, az új nőgyógyász egy három magánorvos által is letojt diagnózis miatt megműtött: valóban hamarosan baj lett volna. És kaptam hormongyógyszert a vérzésre. Egészen más az életminőség gyulladás nélkül.

És elküldött génvizsgálatokra és hematológushoz, egyik trombózisgén heterozigóta, hiányzott.

És elhanyagoltam az étkezést meg a mozgást (ha van szabadidőm, csak fekszem otthon mozdulatlanul): az IR átlépett cukorbetegségbe. Pofáncsapott.

Az idegességtől lecsikartam egy fogkoronámat.

Kaptam új munkakört a jelenlegi MELLÉ, csinálhatom ingyen. Elemzek, statisztikákat állítok össze, angol preziket, esténként meg adatokat javítok, máskor nincs időm és hivogatnak. A leütésfigyelő a gépemen minden hónapban legalább két napnyi túlórákat számol 100% teljesítményen (ingyen), igen, megint romlott a szemem.

Hetente 6-8-an felmondanak, én vagyok a barom. De főleg az zavar, hogy egy köszönömöt nem kapok, nemhogy jutalmat. Egyik vezető ordítva-káromkodva oktatott ki minket, hogy el kell engedni a munka minőségét(?), meg ne vegyünk fel minden telefont (és azt hogyan??), szóval kétszer őt nem vettem fel.. Megoldotta nélkülem.

Volt érdekes program is, háromszor jártunk a vidéki panzióban a lányokkal: egyikről eljöttem végül, 35 fok, üvegház, trágyaszag, böglyök, allergia és akkor még vérzés, csak egyedül akartam lenni.

De. A rossz időjárás miatt négy nappal az autós nyaralás kezdése előtt rákerestünk repjegyekre, így jutottunk el Zakynthosra, egy csodás öböl csodás kilátású panziójába Kócossal. Tökéletes négy napot pihentünk, úsztunk a kék vízben, olvastunk a beach bárban, ettünk ropogós minihalakat, szeretkeztünk az éjszakai öböl látványa előtt a szülinapján. Átmásztunk másik öblökbe, ahonnan hazacsónakoztattuk magunkat.

A májusi Párizst áttettük szeptemberre Bével, csodás város, hatalmas séták, parkok, épületek, csinos emberek, elvarázsolt.

Jártunk irtó elegáns Kócossal barátnő esküvőjén vidéken, hihetetlenül jól éreztük magunkat. Másnapra ott maradtunk körülnézni, sétálgatni. Közben a párnak meg is született az akkortájt fogant babája.

Volt meglepetés szülinapozásom egy kerti partin.

Társasoztunk, főztünk, dartsoztunk a cimbikkel, jártam közeli kisváros kézműves tanfolyamán szobadíszt készíteni, készítettem szüleimnek is dekorációt. A saját hobbimban is sokat fejlődtem, még nekem is tetsző ékszerek többtucatját alkottam, majd dobtam a fiók mélyére.

Elkészült az új és hatalmas macskaháló, így mi is kényelmesen kijárunk, az énekesmadarak és a macsek is biztonságban, esténként a naplementében olvasgattam a kanapén, cicával a lábamnál.

Céges elvonulásokon jártunk egy luxustanyán, máskor egy nyugis dombvidéki medenceparton, aztán egy ködös őszi tréningen, ahol a pisiszünetekben is dolgoztam, és egy szép wellnessben, ahol max. a finom teákat tudtam akkor még élvezni, meg főztünk is mediterrán finomságokat, csak épp este le kellett dolgoznom persze ezt az időt, a feladatokat nem vette át senki.

Jártam jazzes koncerten a Margitszigeten, meg popbulin az Arénában, nyáresti chillen a fiúkkal, kiállításokon, színházi előadásokon, táncolni szabadtéren és fagyos művházban.

Mindig érdekelt minket kelet-pestieket a hulladékfeldolgozó, bejuthattunk végre néhányan.

És akkor úgy éreztem, hogy a hétközbeni túlterhelést, elmaradó magánprogramokat már nem kompenzálja, hogy Kócossal együtt ütjük ki magunkat hétvégére, kerestem egy szakembert. Nem területe, de ez gyakorlatilag mindegy volt, csak kezdjük el (egyébként egyik gondom témájába vág a phd-je, de talán a mélyponton is segíthet), mert nem élem túl ezt az évet (még mindig vannak kétségeim).

És akkor a megfeszített nagymulti év végi hajrájában Nagyika kórházba került. Ő, aki szinte sosem járt orvosnál. Tudtuk, hogy ez semmi jót nem jelent. Rohantunk be többször, fogtam a kezét, szorította sokáig, jelezte, hogy szorítja a csuklópánt, de beszélni már nem tudtam vele. Megsimogattam, nyugtatgattam, mantráztam, hogy szeretjük, remélem, hallotta, érezte.

Aztán hívott Anyu, hogy Nagyika meghalt. Berohantunk, napokig papírokat intéztünk, mert ugye sem  személyijét, sem TAJ-kártyát, semmit nem tudtunk, így igazolni is kellett, ki ő ( a 82 évvel ezelőtti házasságija is elég lett volna, de hát a második világháború közepén)…

A beltéri szórásos temetésre csodás virágkoszorúkat, orchideákat, liliomot, rózsákat rendeltünk, a pap szép beszédet mondott, a családom is meglepően higgadt volt. A család másik ágának rég lebeszélt karácsonyi látogatását nem akartuk lemondani, délután ők jöttek át sok gyerekestül, furcsa váltás volt és még életünkben nem találkoztunk egy nap minden ági rokonunkkal.

Még nem bírtam ezt a sok ingert feldolgozni és jövő héttől újra munka, méghozzá komoly feladatokkal már hétfőtől. Csak arra tudok gondolni, hogy nem fogom bírni.

És hová tűnt a nyelvtanulás, a kulturális fejlődés, a mozgás, a nyugodt magánélet, a nyári fröccsözések meg szabadtéri koncertek, egy jó kávézás vagy könyv, autózgatás és séta a városban, a minőségi párkapcsolati idő?

Rég nem voltam ilyen mélyen.

Év végi hajtás, zárásra befejezek mindent, a tervem szerint múlt szerdától szabadságon.

Hétfőn szól a telefon, Nagyi meghalt. Egy hete kórházban altatták, őt, akit 100+ éves koráig életében kétszer kezeltek kórházban.
Előtte el tudtam búcsúzni tőle, ki tudja, mit érzett belőle, szorította hosszan a kezemet, simogattam...

A hírre bevittem Anyut, amíg a papírokat töltögette, én kérdeztem ki az orvost, voltak-e fájdalmai, szenvedett-e. Lehet ezt bőgés nélkül?

Sokkban lenyomtam az utolsó munkanapomat, aztán fuvaroztam Anyut, nagynénit, segítettem papírokat intézni, tanuskodni. Fogalmam sincsen, ésszel és anyagiakkal hogyan bírja ezt a bürokráciát egy idős ember. Anyu lázas-köhögősen jött végig szegény.

Mindent elintéztünk, lesz szép megemlékezés, pap, koszorúk, eltelt a múlt hét. Semmi tervezettet, nagytakartást, pakolást nem intéztem. Mától szabad vagyok. Semmi erőm bármihez is fogni, az alap takarításon is alig vagyok túl. Fáradt vagyok, éjjel Kócost ápoltam, aki beevett valami romlottat, úgyhogy ki is adta. Van két hetem pihenni, én marha már szervezem a programokat, pedig ha nem tudok leállni legalább egy hétre, hamarosan összeomlom teljesen...

Egyik este nyolckor ebédeltem munka közben (ha a mandarinmajszolást lehet reggelinek nevezni), ami nem biztos, hogy diabétesz mellett okos gondolat, kezd betelni a mindenem. A következő terápiás időpont januárra volt, hát ezzel így nem sokra megyek. Hisztiztem kicsit, kaptam november végére 50 percet. Hétközbenre már nem merek programot szervezni, de nincs is erőm programokhoz.

Még 13 nap szabim van bent és egy új vezető IS fölém került a többiek mellé, aki azonnal megkérdőjelezte, hogy kivenném év végén (az éves zárás után, ameddig nem is tudnám), szóval a gyomrom a torkomban volt. De végül kivehetem.

Leültünk beszélgetni és bő negyed évszázad munkában töltött idő után végre valaki megkérdezte, hogy mi tudná segíteni a munkámat.

Tőlem ilyet sosem kérdeztek.

És ezt jó útnak látom, végre valaki minimálisan figyel rám, nem csak ömleszti a feladatokat.

Kaptunk 14% fizuemelést, szuper, szóval a januári felmondást egyelőre elodázom, meglátom, lesz-e valóban változás.

Írok szépen Kócos segítségével pro-kontra listát, mert a rugalmasan alakítható munkanapom meg a kialakított normális munkaviszony úgy kb. többszáz emberrel (mínusz a néhány hülye) jóideje visszatart. (Nekem sok meló idegen helyen, idegenekkel kialakítani a megfelelő hangnemet.)

Egy hobbihavernő megkérdezte, hogy mit szól a panaszaimhoz az igazgatóm: én soha nem panaszkodom neki. Soha. Szóval a környezetemben tudják, de a főnökeim nem.

Hülye vagyok, tudom. Utálom a főnöknek rinyálósokat, pedig látom, hogy ők mindent elérnek, kevesebb munkát, több pénzt.

Már ezért is szarul érzem magamat, hogy új embernek mertem megemlíteni, hogy sok.

Közben találtak valamit a maradék pajzsmirigyemen, ami nem göb és nem ciszta, ellenben lehet rák, ezt kétszer már eljátszottuk, holnap lesz a harmadik biopsziám. Nem túl kellemes, amikor a légcsövet, meg mindent ott félretologatnak és óriási tűvel nyakonszúrnak párszor, ott nagyon vérzik.

Nagyikám 60 év után kórházba került, oda rohantunk be hétvégén, Anyu öccse nem látja el rendesen, most megy a kupaktanács, mi legyen vele.

Apu állapota rosszabbodott a neurológusa szerint, ezentúl ne hagyjuk soha egyedül!

Fogalmam sincs, mi lesz, gyomorideg, mert még nem volt elég. (Igen, az az apám, aki soha nem cserélt rajtam pelenkát, meg lejáratott mindenki előtt. Átkozottul nehéz rávenni magamat, hogy a támasza legyek majd. Ma reggel is hánytam.)

Egyik hétvégén egy bevásárláson kívül el sem hagytuk Kócossal a lakást, kimerülten aludtunk, amikor épp nem főztünk, sorozatoztunk, meg fonalat gombolyítottunk, mert egyik hobbitársnak készítek (szerénytelenül állítom, hogy irtó szép) apróságokat. Kócos ilyesmiben jó partner, bár nem hiszem, hogy az ő korában fonalgombolyítással képzel egy izgalmas hétvégét.

Utána csütörtökön háromig míting, utána életemben először lecsúsztattam két órát a soknapi túlórámból, irány a vidéki panzió a lányokkal. Névnapoztunk, pihentünk, én kb semmit nem alkottam, de azt vidáman. Legalább volt három jobb napom.

Mostanában valamiért mindenki úgy érzi, jó hobbi sértegetni, vagy így is alig van helyem a többiek szétrámolt cucca miatt a panzióban, de húzzam már össze magamat, a kedvenc adventi menüs éttermem kétszer bicskanyitogatóan kioktatva hívott fel, hogy rosszkor rendelek, mert teltházuk van (evésidőben??) és nem szállítják ki, máskor rendeljem meg egy nappal korábban (amikor szintén visszautasították), halkan megkértem, hogy legalább a hangnemet ne használja velem, ha nekik akarok forgalmat, meg a pandémia alatt segítettük őket. De az autómosóban is elém pofátlankodott egy fax (negyvenes magyar férfi. Mi a bajotok, szinte mind szánalmas lelkisérült, most ilyentől jobb lesz nektek???).

Szóval elég mélyponton vagyok és ez senkit nem érdekel.

A fenekemet kéne megemelni a sportolni, edzésterv, eszközök megvannak, lelki erő meg nincsen, meg nem élmény hányingerrel mozogni. Beígértem egy táncot, el is indultam, de az egy hónapja rajtam levő hasmenés épp eldurvult, így a fuvart oda vállaltam, aztán hazarohantam. Megjegyzem, a gesztenyepürében már maltit van, a ketchupban szorbit, a karaván sajtban szintén, jeges teát akkor is felejthetem, ha harmadik órája ugrálok és megengedett, ajándékba überegészséges szörpöt kaptam: nyilván tele édesítőszerrel. Pénteken egy menzás, agyonkozmált olajos kéttojásos rántottától voltam kint 25x a mosdóban, rohadtul unom, hogy kb. gyümölcsön meg baconön tudok élni, életem a hasfájás.

Az adventi ingeráradat mindig megvisel, várom a januárt, meg a nyugit, meg hogy elfogyjon végre a november-januári dugó a környékünk bevásárlóközpontjai körül. Még dekorokat sem tettem ki, tényleg!

A portóiban pácolt vaddisznó tarja még mindig finom kerületem bisztrójában, Bével megkóstoltuk és csak azon morfondíroztam, miért nem ketodiétázom, de hát a gyümölcsök, ugye, tervben egy kolléganős forraltborozás a bécsi adventi vásárokban, de lehet, inkább Pesten maradnánk, cimbikkel fogunk főzni, a magántanítványommal is haladunk lassan, és érik, hogy megreformáljuk az össznépi csajos hobbielvonulásunkat, mert sok és kontraszelektív. Megtanultam pár mézesdíszítést, azt szeretném karácsonyra a családnak, van sok ételfestékem és habzsákom, mind várós nagyon.

Jövő szerdától szabadság!!!! Csak torna, kori, fogorvos, séták, tonna ékszer készítése, sál horgolása, megpróbálok keveset dolgozni, nagyon kevés emberrel kontaktálni, mert egy nagymulti az multi, pláne a neten lógni. Végig kell gondolni mindent.

Nem, egyelőre nem merem elkezdeni a gyógyszereket, mert mérem a cukromat és az a béka sgge alatt.

Tudom, ezek már profik, nem viszik le a cukrot, max ha túl magas, meg érzékenyítenek, a két órás inzulin meg egyelőre bőven ötszöröse a normál értéknek. Jobban félek állandó hasmenésesként a mellékhatásoktól, egyiknél felmerült, hogy gyógyszer vagy napi injekció, én kértem az injekciót, bármi jobb a megerősödő tüneteknél…

Anyu beugrott a háziorvoshoz és szóbakerült apám, aki persze semmiről nem tájékoztatta a h.o-t, úgyhogy az dobott egy ordas hátast a gdpr-sértéstől parkinson plusztól és megkérte Anyut, hogy kezdjen helyet keresni neki 1-2 éven belül, mert nem fogja bírni a kitöréseit. És hogy vegye el a kocsikulcsot tőle (nem neki kéne elvennie a jogsit??).

Így élünk mi.

Most már végképp az egészségemre ment a stressz: lecsikorgattam egy fogkoronámat egyik éjjel. Az elég egyedi művészet.

Szerencsére a dokim visszaragasztotta, a többi fogam okés. Ja, és vagy ötször elmondta, hogy ne csikorgassam. Jó. Majd felröhögtünk.

De ami a nagyobb szopacs: kettes típusú diabétesz. IR-es vagyok húsz éve, három nagyszülőm cukros volt és apám is inzulinon huszonéve, szóval várható volt, hogy az elmúlt évek ellustulásával ez is együtt jár lassan.

Gyógyszerek és életmód, mázlimra nem vagyok édesszájú, nem is bírok fejfájás nélkül nagyobb mennyiségű cukrosat enni, de a gyümölcsöktől függök. Elképzelhetetlen nélkülük az étkezésem (sokszor csak azt eszem). Panaszkodtam a fogyásképtelenségre: „Sosem oldhatta volna meg önerőből!”. Oh.

Rákérdeztem, hogy a mostanában állandósuló stressz nem ronthatott-e: de, nagyon. A folyamatos magas kortizolszint felgyorsította a folyamatot.

Van még kérdés, hogy nem kéne stresszelni?

A pszichológust leráztam udvarias köszönömmel, másikat kerestem, most kezdtem. Az új nő cuki, okos, nem lesz mély világmegváltás ennyi idő alatt (nem is igénylem), inkább elmozduláshoz támasz (jé, burn outom van, ki gondolta?).

A céges feladatok száma az egekben, de kapunk 14% béremelést, nem tudom, ez változtat-e a terveimen, mindenesetre elbizonytalanít. Hétvégén egyik ismerősnek tanítottam a hobbimat, meg shoppingoltunk, mesélte, milyen egyszerű ügyeket intéz nulla végzettséggel: éppen ennyi pénzért! Basszus.

Ja, és nem tud megélni belőle. Hát nem mondja! :(

Most Kócos is nyűgösebb, még kapott feladatokat, Balek 2.0, hétvégén csak sütögettünk, vettünk új lámpát a hobbimhoz, mert mire végzek a munkával, sötét van és a sárgafényű lámpa szemgyilkol, meg pár növényt, mert akkora növényápolási guru vagyok, hogy inkább 5 évente lecserélem, mint profin életbentartom őket (de addig szépek).

Tegnap elvittem apámat a telekre. Amióta szedi a parkinson pluszra a gyógyszerét, meglepően kedves és figyelmes, nem ismerek rá, szokatlan, na.

Beugrottunk tankolni, matricáért meg virágokat venni a sírra, nem engedett fizetni, merthogy ez az ő kérése volt (oké, több jövedelme van, mint nekem :D).

Készíteni akart szendvicset, de úgysem szoktam délutánig enni. Lent először odaugrottunk Keresztfiamékhoz, akiknél csak letoltunk egy kávét, kikérdeztem az új, kozmopolita életéről a nővérét, aztán átmentünk a völgybe.

A telek bármikor gyönyörű, de ősszel, így, hogy a természet lassan veszi vissza az uralmat, elképesztő! A vizet már elzártuk, a bojlerből leengedett vízből elmosogattam az otthagyott edényeket, kipakolásztunk, régi kabátokat rádobáltunk a vízórára, hogy ne fagyjon szét télen. Összehaverkodtam egy cicával, kiástam pár kövirózsát és citromfüvet itthonra, összeszedtük a gombákat, majd átsétáltunk az erdőbe továbbiakat keresni. Igaz, bottal, de simán jött apu, motivált volt.

A ház nagyon rossz állapotban van, valamit tenni kell vele, mert tönkremegy. Feláztak a falak, elvált a szigetelés, irtó kosz (Anyu vagy hat éve nem volt lent, sztem semmi takarítás nem volt azóta, márpedig erdőszél, tele bogarakkal, pókkal, növényekkel, avarral), a szívem szakad meg így látni a szépséges ház pusztulását.

Aztán összetalálkoztunk a völgy eleji házaspárral, elbeszélgettünk, majd direkt messze parkoltam a temetőtől, hogy sétáljunk az ország egyik legszebb falujának domboldalán, kint keresztanyám és unokatesóm már nekikezdett nagyszüleim sírjának lesöprésének. Ott még pár ismerőssel összefutottunk, vissza akartak hozni minket a kocsiig, de önkényesen leállítottam őket, kell a séta apunak (nekem is, de na). Már apám gyerekkori háza mellett a kocsinál nyammogtunk pár mandarint, amikor elhajtott a régi telekszomszéd. Intettem neki, ő vissza és el. Majd két perc múlva visszakanyarodott, hogy most kapcsolt, kik is intettek. Kibeszéltük magunkat, hazahoztam aput, Anyu sütött lángost, este átjött Kócos, aki segített értelmezni egy különösen bonyolult leírásomat…

Elszomorít az elmúlás, mindenki megöregedett, a telek esélyesen végérvényesen tönkremegy, és sosem szerettem a helyet, de apám erőtlen küzdelmeit látva csak elpityeredem.

Ma munka, mert totál el vagyok maradva és egy oltári balfasz vagyok, Kócos egy napra hazaugrik (a város másik végébe). Tervezünk főzést-sütést, talán megnézünk egy mécsesekkel teli esti temetőt a közelben, mert olyat én még nem láttam, a Fiumei úti sírkert is sokáig van nyitva, az egyébként is csoda bármikor, menjetek.

A szenzorosság a hormonális változásokkal romolhat, de végülis imádom a facsart narancsot meg a sült bacont. Ettől még ki kéne mászni a trágyából és távol álljon tőlem a bizalmatlanság (nem), múlt szerdán felmért egy pszichológus, adott 24 órát, hogy gondoljam át, akarok-e vele dolgozni (persze, csak történjen valami, mert egyedül nem sikerül!), hetente lenne alkalmunk, kifizettem a tizenötezret, megírtam meg hogy várom az időpontot. Azóta, nyolc napja nem jelentkezett.

Van ilyen? Etikus pácienst ghostingolni? Etikus ilyenkor kifizettetni az ismerkedést? Oké, még jelentkezhet, bár így elég bizonytalanságban tart, SOS keresnék mást, ha ő nem fogad.

(A várakoztatás is sokat elmond egy szakemberről, szorongással meg depresszióval jelentkezem be nála, meg hogy marha szarul vagyok.)

Pedig ha másra nem is jó, felvértezhetne bátorsággal az álláskereséshez, mert minden egyes héten egy teljes napot ingyen túlórázom (a hat napos munkahéten 57,5 óra jött így össze), de kedden a panaszkodásunkra az arcunkba mondta a közepesfőnök nagy empátiával, hogy szar a gazdasági helyzet, meg a piac, meg így is mi még védve vagyunk, úgyhogy fogadjuk el, hogy szarban kell dolgoznunk, túl vagyunk terhelve és max. ne vegyünk fel minden telefont és ne olyan minőségben dolgozzunk, mint eddig (ezt el sem tudom képzelni. Néha ne kapjon választ a könyvelés vagy ne legyen elintézve bármi is?).

Ééééés kineveztek dedikált kapcsolattartónak egy nagy ügyfélhez, miközben azt sem tudom, mik a folyamataink. Ennyi erővel a poolautóikat is szerelhetném. Jó lesz mindenre egy nemtom, majd megkérdemmel válaszolni, okos ötlet volt (de valóban nincsen kire sózni).

Ez így béremelés helyett mindenkinek megfelel, köszike.

A nagymonológ közepén kollégám körbeküldte nekünk a konkurencia állásportáljának linkjét. És direkt bennehagyta a csoportvezetőt. Szerintem lesz itt hamar pillázás.

Úgyhogy bementem az ebből nem sokat sejtő igazgatómhoz, csak annyit kérdeztem, hogy a túlóráim lecsúsztathatóak-e, megerősített, hogy igen, maximális rugalmassággal dolgozhatok, ahogy eddig. Tehát támogat. A következő lépésem, hogy a minden xart rámhányó kisfőnök orra alá dörgölöm, hogy akkor mit szeretne levenni rólam, vagy mit ne csináljak meg, ha nincs rá időm máskor sem.

Közben próbálok terápiás programokat szervezni, arborétumban avart rugdosunk Kócossal az őszi napfényben, sosem-mentem-velük lányok elhívtak retrokoncertre, ami még mindig jobb, mint otthon gubbadni, úgyhogy elmentem és valóban széttáncoltuk magunkat, megtanítok egy ismerőst a kreatív hobbimra, mert tulképp a hobbit imádom, szerintem jó is vagyok benne és szeretek tudást átadni, a héten a kreatív lányokkal hbzunk, meg egyik cimbink táncfellépésére elrángatom Kócost is, kell a kultúra. Csak ő valahogy úgy alakította, hogy a négy nap alatt sem lesz velem többet, mint máskor a sima hétvégén szokott (ő egy nem programozós és nem barátozós típus, szóval akár meg is erőltethette volna magát), ami bánt, mert így nem lehet normálisan kötődni, ha nincsenek „ünnepeink”.

Még agyalok, milyen étel program dobna fel, úgy látszik, ez ilyen sajáthajánálfogvakihúzós móka.

Múlt héten (hat napos munkahét) 57,5 órát dolgoztam. A 48 helyett.

Ebből három nap betegen toltam az ingyen túlórákat.

Ma meglát egyik kolléganő, főnököm mellettem: jé, hát ma bejöttél dolgozni? Rég nem volt ilyen!

A bds krva anyátokat. Legalább ne a főnököm előtt.

Igen, mert otthon háromszoros a hatékonyságom, meg betegen dolgoztam.

Ebédnél kimentem a többiekkel, de fél szemmel a leveleimet válaszoltam, odajön az a vezetőnő, akinek millió szívességet tettem, pedig nem főnököm: jé, régen nem voltál ilyen lelkes, hogy ebéd közben is dolgozz, mi történt?

Hát az bazdmeg, hogy általában ebéd helyett dolgoztam! Rohadjak meg azért is, mert meg merem enni a reggelimet délben, gépelgetve?

Közben a menzeszgondokról meg a férjek fogorvosi bajairól kell sztorikat hallgassak, az alapmunkámtól is meggebednék, az újban elmaradásaim vannak 10-12 órás munkanapokkal is.

Hányok a kollégáktól, akik mindig rinyálnak a főnökeiknek, hogy meggebednek, én nem akarok ilyen lenni.

Már elgondolkoztam, hogy én hájpolom magamat túl és nem is drámaian sok a munkám? De a gépemen ott a szoftver, ami kimutatja…

Röviden: én ebből nem tudok jól kijönni.

Köszönöm a támogató leveleket.

Csak nézek ki a fejemből. Meg hányok. Sokat.

Lemondtam színházat, haverokat, Kócost, aput, egyedül akarok lenni. Közben elért valami lázas-taknyos kór, már csak a köhögés maradt, nyálteszt negatív, de inkább home office.

Anyunak mertem elmondani, valami elképesztő, mennyire semmi támogatás nincs benne, csak magára figyel. Rátettem a telefont csütörtökön, miután rosszabbul voltam, ahogyan osztott és a meg akarom ölni magamat mondatra reagált vmit az unokatesómról. Szerintem azóta sem tűnt fel neki, milyen bántó néhány mondata, irogatja a semmit a fodrászról, pedig semmire nem reagálok inkább. Úgyis én leszek a hibás.

Próbálom az egyre halmozódó munkákat elvégezni, de a hátam mögött már beszélnek arról, hogy nem kéne többet rám pakolni, mert nem fogom bírni. Persze kollégák, nem a főnökeim.

Figyelek, hogy senkinek ne panaszkodjak, szóval ezt maguktól vették észre. Hálás vagyok a figyelmükért.

Tehermentesíteni persze senki nem tud, kapok még egy feladatot, az egyik legerősebb igásló kollégánk is elmegy hóvégén. Csak úgy repkednek a napi 4-5 felmondások. Egyik Nagy Ember hatalmas csinnadrattával lett bejelentve a sokszáz embernek, rákérdeztem a HR-eseknél, hogy btw ők tudnak-e a felmondásáról. Nem. Végülis mindenki más tudja, csak akinek dolga lenne vele… (De ezt is komolyan nekem kell figyelnem??)

Szarrá dolgozom magamat, az alapmunkám is eszméletlenül sok, de az új feladataimmal szétszakadok. Az alap a 9 óra naponta, de hetente 2-3x 11-12 órákat rögzít a gépem. Este dolgozom ezerrel, magánélet vagy pihenés minek, mi?

Megcsinálom a mindenkivel leegyeztetett statisztikákat, grafikonokat, prezit a drága szabaidőmben, reggelre beleír az egyik és átjavít számokat, amikről nem szól. Még jó, hogy maradt egy kis memóriám az agyhalálommal, de ez torzít mindent, újra kell csinálnom az egészet! Tehát előtte este akár el is mehettem volta a betétért, amiért egy hete nem bírok.

Kapok új feladatot, amihez betanítanak és ezer fórumon kell résztvegyek online, úgyhogy a valós munkámat órás késésekkel tudom csak végezni, tüzet oltok egy fél éve legalább. A szívem kiszakad, cukorka a Frontin. Kurvára nem bírom!!!!!

Agyaltam, átmenjek-e másik poziba, mert kézenfekvő, ismernek, én is ismerem a cégcsoport dolgait és szoftvereit, de leginkább sírnék egy kanapén pár évig. Új kihívásokhoz meg nincsen lelkierőm.

Drpr ismerőse ajánlott egy pszichológust, aki jövő héten rámérne online, meglátom. Nem nagyon hiszek a pszichológusokban, csak a pszichiáterekben. Okosabbak.

Elmentem endokrinológushoz, mert a rossz közérzetet simán okozhatják az elcsúszott hormonok, meg bőrgyógyászhoz megyek ismét, mert most még ingyen van, nagy csapda a céges eü biztosítás, na. A kocsimat megszerelik mára, ha minden igaz. Arra is épp van pénzem! Kócos nagyon akar jönni, de le vagyok pusztulva, majd meglátom. Érzi, hogy mondvacsinált okkal ráztam le (őt aztán nem terhelném, így is fasz vagyok, hogy olyat terhelek, akinek magának sokkal nagyobb baja van), hétfőn ideugrott úgy négy kiló gyümölccsel, hogy gyógyuljak, legjobb meglepi. Mondjuk utálom a váratlan vendégeket és épp a dokinál voltam, szóval csak a macskának kopogott be, de azért ez cuki.

Kedden átjött éjszakára, annyira átkozottul idegesített, hogy ezerszer kérem, mit ne csináljon ágyban, csakazértis, hogy visszaadtam belőle. Jé, ez nem tetszett neki.

A hogyan basszunk el jó kapcsolatot oktatásomat olvashattátok.

Ezt nyolc napja írtam. Nem lett jobb.

Nem vagyok jól. Végső reményem volt a régi pszichiáterem felkeresése és ő már nem vállal senkit.

Kifelé még töretlenül mutatom, mindenki lelki támaszért fordul hozzám, de belül ürességet érzek.

Pedig az élet pörög.

Voltam kétszer is kétnapos tréningen a két csapatommal, huszonsokan. Mindenki kedves és nyitott velem és én ezt nem is értem.

Kaptam szívhezszóló visszajelzéseket a kedvességemről, a humoromról, a jó kommunikációmról és a remek színészi alakításaimról (volt néhány szerepjáték és élveztem), a mély meggyőződéseimről (volt valami emberi jogi téma, amilyen cikkekbe néha beleásom magamat és hoztam olyan álláspontokat, ami árnyalja a közfelfogást). Irtó jól esett. De én csak annyit szeretnék, hogy ismerje már el egy felettesem, hogy szorgalmas vagyok, ha már idén a januári 6% fizetésemeléssel kell jó arcot vágnom, miközben a hivatalosan elismert infláció is több, mint kétszerese, a valódi meg 5x nagyjából az én fogyasztói kosaramban. Elfogy a pénzem.

A gépem statisztikáz, látszik a sok-sok túlóra vagy este visszakapcsolt gép. Egyik tréning után péntek este hazaájulva nem tudtam a többszáz emailt feldolgozni, de láttam egy SOS kérést a konkurencia nagy vezetőjétől és a felelősök már nem voltak bent, addig telefonálgattam, míg elintéztem magam. Még felhívtam egy ügyfelet, pedig nekem az a rettegés maga, idegen emberrel telefonálni olyan témában, amihez nem értek (kértem is haladékot, amíg a szakértőink megválaszolják, de na, én voltam a front), majd hétfőn azzal kezdődött a napom, hogy egy senkifőnöke hülyeliba felhívott, hogy „nem akar személyeskedni, DE látja, hogy nem annyit foglalkozom már a feladataimmal mostanában”, na és akkor eltörött a mécses és sírva válaszoltam, hogy szomorú, hogy így látja. Igaz, hogy ezt abból következtette ki, hogy nem én főnököm kiadott nem nekem egy kérést, amit az elrontott (az sem dráma, mert egy emaillel javíthatta), tehát nem is tudtam semmiről(!), az nem izgatta.

Hát, így élek én. Torokgombóccal, rettegve, épp ki csesz le és miért, amikor azt hinném, a legjobbat hozom ki magamból. És ennél többet nem tudok, pedig tolom a tempót ezerrel. És mindezt mosolyogva meg asszertíven kommunikálva.

A magánéletem is céltalan, irtó édes Kócos és imád és imádom, de egyszer esélyesen lelép valami fiatal miatt (bár ezt ötvenes férfiak is megteszik, itt legalább tiszta a felállás). Mindenkinek megvannak a maga Fontos Barátai, akikkel törődnek, nem akarnék senki terhére lenni vagy utánafutni. Alig ehetek meg ételt bélgörcsök, szelek nélkül, nincs logika benne.

Az összes hobbimból (tánc, kocsmakvíz, nyelvtanulás, színház, hangverseny, olvasás, strandolás, sütögetés, súlyzózás, smink, haj) egyedül a kreatív rész maradt mára (oké, abban jó is vagyok). Ami meg tök magányos hobbi. És néha ahhoz sincsen kedvem hetekig.

Egy hete újra begyulladt az állkapcsom a nyári pépes hetek után, leszakad a térdem az utazás óta, valamiért megint szétviszketem a bőrömet, hullik a hajam, óriási pattanásaim vannak, mindig csak aludnék, de éjjel nem tudok.

Egyedül érzem magamat.

Örömtelennek az életemet.

Hetek óta azon gondolkozom, hogy az öngyilkosság helyszínére kijárnak az emlékezők virágokkal, tehát nem valami gagyi ipartelep mellett kéne.