Tobber életblogja

Lényegtelen, hogy tudom, mi allergizál, étteremben, menzán, pékségben, hotelban, kávézóban nem ehetek/ihatok egy limonádét, kakaót, üdítőt, péksütit, pudingot, de van édesítőszer ketchupban, gesztenyepürében, tejszínhabban, joghurtban, sajtkrémben, kekszben, kb. bármiben. Anyu sokkal durvábban reagál, de viszketve és hasgörcsökkel sem élmény élni. Tehát eszem rántotthúst, iszom vizet, az a biztos, meg clean eating, ha akarod, ha nem. Volt, hogy céges menzán csak gyümölcssalátát mertem venni. Majd három falat után éreztem, hogy baj van. Valszeg édesítős konzerv levével öntötték nyakon. Maradt a vészhelyzetropi.

Még egy élvezet lenullázva.

A nőgyogyi gondom miatt még egy.

Az izületeim miatt a tánc sem.

Hétvégén grilleztünk zöldségeket, pulykahusit, sajtokat, készítettem egy kukoricasalátát, jó is maradt a gyomrom. Prágában sörön és húsokon éltem, ott sem volt gond. Köszi, Magyarország a hülye chipsadó törvényedet.

Kócos edzőtáborozik a héten (öregszik, már semmi kedve hozzá meg az újabb sérülésekhez), úgyhogy péntek délutántól hátradőlök és nyaralósat játszom. Otthon. Már kitakarítottam, növénypermeteztem, csillog a konyha, semmit nem hagyok hétvégére, készítek koktélt, kifekszem a teraszra olvasgatni cicával a lábamnál, telefont lenémítom. Nagyon rám fér, ma már reggel bőgtem munka miatt, hétfőn az irodától hazáig sírtam (és köszönje meg az az autós, hogy rendben vannak a reflexeim, aki a záróvonalon át az ötvennel jövő forgalom elé visszafordult, majd MEGÁLLT, centik híján nem rohantam bele (és hála a mögöttem jövőének is)).

Kivagyok, szorongok, émelygek és hétköznap csak fekszem, sem olvasni, sem alkotni nem bírok.

Kócos szereti taszajtgatni magát, ha megszervezem a nyaralást, jön, de nekem semmi erőm megszervezni. Két koncert meg egy workshop van egész hónapra, talán két társas nálam a cimbikkel, meg a kreatív csajokkal, sem egy strand, sem egy pesti éjszakás teraszos kiülés nincsen tervben más…

A pszichológusom egy hónapja látott legutóbb, valami műtéte miatt nem tud dolgozni. Nem segíti a helyzetet, nagyjából egy éve vergődöm, hogy találjak végre valakit, aki talán segítene…

Nem értem, hová tűnt az a nő, aki minden este nyüzsgött, ezerrel levelezgette a további programjait, tanult, utánajárt, művelődött és le sem lehetett állítani egy ennyire csodás és izgalmakkal teli városban.

Ennyi az élet? Midlife crisis, majd halál?

Top öt bicskanyitogató, amikor gyerektelenek véleményeznek szülői viselkedést, de egy utolsó görény rohadék a szomszéd kertben tevékenykedő apuka, ahogyan szó nélkül végignézi, amint a háromévese triciklivel szándékosan belerohan a fekvő retriverük oldalába.

Egyetek sok cseresznyét. Tudom, drága, de idén istenit lehet kapni. (Persze mi a drága, egy kiló kétezer, mint egy doboz cigi. Megkaptuk egy alkotótársunktól, hogy mi jól állunk, mert megengedhettük az olasz utat tavasszal (repcsi 43 000 prioval, luxiszállás 80 000, kiállításbelépő 8 euro, hú), miközben ő havi 60 000-t eldohányzik. Úgy harminc éve. Na mindegy.

Visszaszokom a csak gyümölcsre, múlt héten egy teljes napig ültem a mosdóban hasmenve, lázasan, egyetlen karika hagymát ettem egy ételben (oké, lehet, hogy fertőzés volt). Hasznosan fogyasztom a szabadságomat. Cég környékén egyetlen helyen, egyetlen ételt tudok már csak megenni hasgörcsök nélkül: tegnapra megváltoztatták a receptjét, egész este fetrengtem tőle (romi így egy fiatal pasival, ja). Egyszerűen már semmit nem tudok enni, pattogatott kukorica vagy bacon lesz az ebédem, kiborító!

Aput dobálja az egészségügy, senki nem meri kimondani, hogy nem kéne jogosítványt hosszabbítania. Kurvára dühítő, hogy egy 79 éves, bottal óránként 40 métert megtevő, cukros, COPD-s, pakinson pluszos, alig látó, szívbeteg öregnek rettenetes reflexszel, aki mellett már tíz éve is rettegtünk és semmi betegségtudata nincsen megkapja a jogsit, végig le tud fizetni mindenkit! Vajon mikor üt el valakit? Mikor száll bele valakibe? Miért kell azt hallgatnom, hogy a háziorvosunk, az egyetlen, aki ezt firtatni meri (így a mentős elvitele után) az egy idióta kurva? (Nem, nem az, egy tisztes hatvanéves nő, akit csodálok, hogy még nem küldte el a francba, nem is körzetes ott apu).

Kedden érkezett a kiscsapatom vidékről, őket pesztráltam a pesti éjszakában, isteni volt, ettünk, iszogattunk a Dunakorzón, megmutattam pár szépséget a városban. Másnap egész napos elvonulás (pisiszünetben SOS emailek válaszolgatása, ebédszünet helyett papírok intézése) aminek a végén halomban állt két napi SOS meló és visszahivandó, mire hívott a főnököm, hogy kéne egy kimutatás, RÁÉREK másnap reggel kilencig. Értitek. Még ha oké is lenne az esti ingyentúlóra, az összes csapattagom minden infóval épp vezet a sztrádán.

Cégünk abszurditásának csúcsa: a postakörbehordó lánykának a gépére tesznek leütésfigyelőt. Tök idegbeteg, hogyan fogja ütögetni a billentyűket, miközben hét emeletnyi nagy irodaházban bolyong.

Nem, természetesen az ugyanitt regisztrált túlórákat/túlnapokat nem fizetik ki. Egyetlen életcélom, hogy munka nélkül, tisztes passzív jövedelemmel, egészségesen otthon a hobbimnak éljek és több idiótát ne lássak.

A macskának kéne az éves oltás meg fogkőtelenítés, de ugye ő egy félvad cica, aki a hordozótól is idegrohamot kap, autóban fejhangon visítva parázik az életéért, összepisilve, hiperventillálva, órákig, megállíthatatlanul. Szóval megkértem Kócost, ő vezessen, én meg pesztrálom, de ha macseknál beáll a köd, megnyugtathatatlan.

És valszeg kétszer kell menni, vááá!

Ma szabadtéri néptánc előadás TCsV-vel, szombaton workshop, ahol kb. semmi újat nem tanulok, de legalább inspiráló a környezet, aztán Kócos jön értem, hogy együnk egy belvárosi helyen, talán macskakávézót is nézzünk. Jövő héten apu 79. szülinapja, soha nem örül semminek, készítek egy málnafagyit, vagy mittomén. Aztán irány Prága, három nap semmittevés Kócossal. Megkértem, állítson össze egy utitervet, bár imádom csinálni és talán jó is vagyok benne, de elfáradtam, öt éve minden programot én találok ki.

Ellenben nekihasaltam a mesterséges intelligenciás képtervezésnek, eszméletlen mennyiségű ihletet ad, én ezt el sem hiszem. Csoda, ha van egy kis szabadidőm, már tervezek is. Most ez a terápiám, ha már a pszichológusom egy hónapig nem ér rám.

Igen, támogattuk jó ideig a fura rokonokat. A nem dolgozás, a nagyon drága alkohol és cigaretta négy erős felnőttnek előbbrevaló, mint a számlák befizetése, na.

Anyu ma is elment unokatesómmal, hogy kiegyenlítsék a közüzemi tartozást: 10 órakor totál részegen állított be és káromkodva kiabált az ügyintézővel. Hát, így segíts.

Voltunk négy napot öten kreatív csajok a Balcsi másik végén, végtelen pihenés, nevetés, piacozás és semmittevés, egy fél napra visszaugrottam Pestre a saját szülinapi kerti partimra cimbikkel, mindenkit hoztam-vittem házig, levezettem bő 800 km-t négy nap alatt, ami a heti 15 km-emhez képest kicsit lefárasztott, nem szoktam hozzá.

A szennyes még a kocsiban, majd Kócos felhozza.

A gondok miatt medencébe nem tudtam menni, inkább a nejlon fürdőruhákat sem kockáztattam, örülök, ha pamutban épségben vagyok, kafa így a nyárba indulni. Tököm tele, már a dokimnak is rinyáltam, azt javasolja, várjunk. Hát, gyulladáscsökkentőkön élek épp, mint tavaly, múlna már el a fenébe az egész perimenopauza izé.

Az allergiám csúcson, a szemem dráma, a fejbőröm viszketve hámlik. Várom a telet.

A terápia elkezdődött, a nő szimpi, csak idegesítően sokat beszél, pedig hát azt gondolnám, itt inkább nekem kéne, én meg egyébként is meghunyászkodom, ha valaki szócsépel, majd meglátjuk.

Felültünk a nosztalgiavonatra. Legutóbb Neoton famílián ment el a hangunk, aztán a Táncdalfesztivált énekeltük végig, katonás színészek és kedvelt popsztárok, ismerős zenék, remek hangulat.

Guns’n’ Roses és talán egy retroparty még vár ránk a nyáron.

Láttunk elképesztő táncelőadást és találkoztunk cimbikkel.

Kócossal tedlassozva felfigyeltünk egy mash up-ra, shazam, azóta Pomplamooset hallgatunk. Oké, le vagyok maradva a kortárs popzenével, nekünk új.

Na jó, most hetek óta Csinibaba meg Poór Péter ment, amitől fázik Kócos, de megígértem, hogy az este a színészekkel szórakoztató lesz. Az volt, nagyon.

Még keresztfiamba (12) is belefutottunk, a legutolsó ember, akire a Budapest Parkban számítottunk.

Isolde emlékezteti olvasóit, hogy a depresszióra remek a mediterrán étrend, szóval rendeltem lazacot meg citromos salátát és imádom. Mondjuk a többi nap zsíros kenyérre marad, de megérte.

A hasam is kevésbé fáj talán, de az még elég elviselhetetlen, a munka előtt fogorvosnál kezdés meg nettó szenvedés. De ha már lecsikorgattam egy újabbat, rendbeteszi, meg egy gyanús volt, röntgen, azt is kezeli majd, mielőtt fájni kezdene. (Elkezdett, ahogy megpiszkálta. A szülinapi lángosomat nehezen csócsáltam el.)

A pszichológus szerint komolyan megtévesztő még neki is, hogy ilyen mosolygós személyiség vagyok. Tudom.

A nyaralásnál bepánikoltam, nem akarok Spanyolországot, mert első világbeli problémám, hogy akkor hetekkel korábban rágörcsölnék a rendhagyó igékre, meg az utazásos szituációkat gyakorolnám fejben, hát ez vagyok, nem akarok megkopott spanyoltudásomon stresszelni.

Amíg kitaláljuk, lecsaptunk egy olcsó Prágára. Csehül egyikünk sem beszél.

Az utolsó táncok egyikére is lemászom talán, lassan zárnak, ennyi mozgás elég lesz egy évre. (Ja, tudom, az is kell a depresszió ellen. Meg a gyógyszerek, amire ismét nemet mondtam.)

Ja, és eddig nagyon vágytam New Yorkba, de egy ismerős mutogatja a képeket és mesél, hááát, már nem érdekel annyira. Van még elég hely, amit nem tudok megfizetni.

Ja, és a legkevésbé sem tartom pénzsóvárnak magamat, de elkezdtem rágni Anyu fülét, hogy amiért az apja megdolgozott vagyon, azt nem a négyből egy gyerekének és a lumpen unokáknak hagyta hátra, akik nem dolgoznak, hanem a becsülettel dolgozóknak is, ne mondjanak már le a hagyatékról a nagybácsi kedvéért, mert megsajnálták (miután felhalmozza a tartozásokat a lakásra és épp most örököl a felesége után is egy vidéki házat és ugye cigi-pia is mindig van, csak megjegyzem). Anyu is megérdemli, de nem haragszom meg, ha ad is belőle kicsit. Elvagyok 38 nm-en és MÉG nem kell anyagilag támogatni a szüleimet, de elviselném, ha egyszer-kétszer drágább utazásra is telne, vagy nem 17 éves autóra, ami szívja el a százezreket.

Na, lesz a héten négy nap csajos Balcsi, amiből felugrom fél nap kertipartizni a fővárosba, majd nagypapám és második felesége elszóratása, mert a családi döntés alapján feleslegesen fizetjük Farkasrétet, utána jön fel a céges csapatom Pestre, én pesztrálom őket, meg lesz karnevál, hobbim workshop, apu szülinap, cica szülinap. Kócos kezd elveszni, vele is kéne törődni.

Apámat ma mentő vitte kórházba, mert eszméletét vesztette a villamoson (mondtam nekik, hogy elmegyek értük kocsival!!!!), egy egészségügyis élesztgette.

Még bent tartják.

Én közben várom Kócost, hogy az ötödik évfordulónkat ünnepeljük, bár a medencém is begyulladt a sok vérzés miatt, a gyomrom is szórakozik egy hete, irtó xarul vagyok.

A nőgyógyászom szerint legyek türelemmel még három hónapig, majd meglátjuk, hisz minden leletem negatív. De iszonyat fáj, fszom!

A lecsikorgatott fogamat akkor már gyökérkezelték, mire két napra rá egy másikat csikorgattam ketté, mehetek vissza.

Találtam pszichológust, aki foglalkozna velem, tegnap volt az első ülés. Amennyire bárkivel megtalálom a hangot, most annyira szeretném, hogy értelmes nő foglalkozzon velem, ő annak tűnik.

Egyelőre felméri a xarhalmot, aztán nekikezdünk.

Eljövet sikeresen leestem a lépcsőn, csúnya a térdem és közepesen fáj.

Csak túlélek, de nem sok kedvem van hozzá.

Nagykorú lett a blogom.

A telek gyönyörű. Az erdő fullos, apu elhanyagolt virágágyásaiban ezerrel virágzik a nárcisz, jácint, tulipán, japánbirs, aranyvessző, burjánzó futónövények. Madarak csicseregnek, végtelen csend, senki emberfia a környéken sem.

Ha nem lenne kint az allergiám, ha nem lenne ennyi rossz emlék, azonnal költöznék. Csoda.

Apám a gyógyszer vagy a betegség miatt irtó kedves, előzékeny. Vittem a telekre, beszélgettünk műemlékektől, elmesélte, hogy egy gyerekkora helyszínét renoválták, hát csaptunk egy balost és a kastélynál találtuk magunkat. Gyanúsak lehettünk hétközben a kerítésnél ólálkodva, odajött a gondnok, apám sztorizott, perceken belül a kastélykertben sétáltunk, fotózhattunk, nagy élmény volt.

Húsvétkor nyugit szerettem volna, végre olyat alkotok, amit hordok is. Azóta több nagyon mélypont, egyik nap pl. a macskámat sajnáltam egész este bőgve, mi lesz vele, ha én már nem leszek. Nem sok embert szeret, engem nagyon.

A krízisintervenciós pár alkalomnak vége, kihisztiztem egy kontaktot, aki bevállalna terápiában, pár hét múlva kezdünk.

Jártunk Papírkutyákkal remek színházban, ettünk Kócossal a főváros legfinomabb hamburgeréből, társasoztunk, iszogattunk cimbikkel, cuki babáztunk, workshopon kreatívkodtunk, Bé felugrott, de erőltetnem kell az emberi kapcsolatokat, irtóra idegesítenek és fárasztanak egyébként szeretett ismerősök. Dobom vissza a programokat, nincsen lelki erőm. Aki elfogadja, szeretjük, aki magáraveszi és sértődős drámát játszik (ezt nem is értem, mekkora ego kell már ehhez!), annak nem fogom még pluszban ápolni a lelkét. Az egész életem úgy telik, hogy mindenkire legyen tekintettel. Hát kedvesen passzolok, de nincsen erőm mindig jó arcot vágni.

Megint kettécsikorgattam egy fogamat. Legutóbb még az utcán is utánamszólt a fogorvosom, hogy ne merjek megint csikorgatni.

Szerveződik cimbikkel kerti parti is, csak átlendülök ezen az egészen valahogyan…

A munka eszetlen sok, esténként dübörög a stressz bennem.

A gyógyszerem mellett IS menstruálok három hete, megőrjít a hasgörcs meg az állandó dunsztolódás, a doki szerint még tesztelgessünk három hónapig. Durva hőhullámaim vannak, totál kiborít a perimittoménmilyenklimax. Kócos farmer, póló, kapucnis pulcsisban, én egy bugyi-vászoningben, izzadva ülök az esti 16-18 fokokban kint.

A cégnél egyik nemmunkáltatóm vezető fejtegette öt percig nekem, hogy milyen jó, hogy vagyok(!), hogy van kivel kielemezze a folyamatokat, hogy más szemszögből látom és felhívom az esetleges hibákra a figyelmét, velem szereti megbeszélni a szakmai ügyeket. Szerinte ez egy tudomány, ahogyan a vezetőkkel tudok kommunikálni, mert az is fontos, hogy át is érjen az info, tömören, lényegre törően. Hát, bírom ezt a nőt.

Olaszországból hazafelé a repülőn megütötte a fülemet, hogy a csajok a Balcsin fognak bandázni. Beütött a FOMO, pedighát miért kéne mindenkit mindenhová hívni.

Aztán jött az üzenet, hogy mehetnék velük, hatan leszünk, tó, medencés ház, kiesett a kint gázul viselkedő lány. Megyek!

Jártunk a szokásos csajos vidéki kreatívkodáson, eddigi legnyugisabb, legjobban sikerült. Hárman az én ékszereimet kérték el inspirálódni, ebben a körben bók. Évek óta szemezünk egy szembedombbal, hogy oda egyszer elkirándulunk, hát most nekiindultunk toronyirányt: pont oda lukadtunk ki, integettünk az otthonmaradottaknak. Meg kölyökkutyáztam is egy nagyot.

Közben jött a telefon, hogy meghalt egyik nagynéném. A bolond nagybácsi neje. Épp eltemettük másik nagybácsit. Télen Nagyikát. Előtte a keresztapámat… Áh, szörnyű szembesülni az elmúlással, a ritkuló családi hálóval.

Igen, aki tizenévesen élvezi az állatok szenvedését és halálát, az nem lesz váratlanul jó apa harminc évesen.

Közben jártunk vidéken, nagybácsi temetésén. A szüleim az ötödik percben k.rták fel az agyamat a debilizáló manipulációjukkal. Annyit fejlődtem 46 év alatt, hogy már nem nyelem be, hanem szépen visszaosztottam, amire apám megkérdezte, hogy most miért hisztizek. Nem hisztiztem.

Az, hogy hülyének tartanak és a fél családot körbetelefonálják, milyen tehetetlen szefós vagyok, egy egyébként pitiáner ügy miatt, másodlagos.

(Nem, nem vagyok az. Anyám nem vezet ötven éve, én meg 25 éve igen és ha én vezetek és viszem őket saját kocsival és üzemanyaggal, matricával, akkor inkább vezetem a felét biztonságos sztrádán, mint bő két órát alsórendű utakon.

De ő rámuszította apámat, aki azzal nyitott a kocsiba ülve, hogy először is hallgassam végig, ne szóljak bele (heeee???), ő kinézte a neten, hogy oda nem is jó a pályamatricám (de jó, még egy környékről származó kollégát is kikérdeztem) és mivel apám be sem tudja kapcsolni a laptopot, már egyértelmű volt, Anyu egy hetes aknamunkáját hallhatom. A héten minden nap felhívott, miért hülyeség sztrádán menni és menjek falvakon keresztül, amit utálok a xar utak, zebrák, bicajosok, állatok miatt és az autóúton totyorgó teherautókat szembeforgalomban előzgetni, mellesleg egy csomószor meg kell állni vécé, cigi miatt, ez is egyszerűbb a pályán.

Kiderült, a nagynénéimet is kikérdezte az útvonalról (nem vezető két nyolcvanéves néni!) és elmondta nekik, hogy bénán vezetek falvakban (nem).

Majd unokatesómat, hogy számolja meg, hány falun kell így átmenni. Ő röhögve mesélte, hogy mivel próbálkozott Anyám, de ez egyszerűen nem normális. Én vezetek, sztrádán szeretek, mehet másik kocsival.

Annyira lényegtelen ez a téma, mit szól bele? A terapeutának elmondtam, hogy okosabb lett volna hallgatni, oszt a sztráda felé menni, 130-nál úgysem szállnak ki, de a gyerekkorom óta debilizálás, akaratom megkerülése a legerősebb red flag nálam.

Na, aztán egy hétig hivogatott, hogy feltétlenül a szövet télikabátomban kell menjek. 24 fok, dél, tűző napsütés, egy könnyű blúz és blézer is sok volt, nem.

Nagynéni kiakadt, mert nem ott nyitották meg a sírt, ahol (???), leállíthatatlan volt, úgyhogy unokatesókkal (vagy hogy rokonok?) félrehúzódtunk beszélgetni meg retroautót nézegetni a tor alatt.

Aztán hazafelé (a sztrádán!!) zörögni kezdett a jobb első kerék, baszki. Lelassítva épp elértem egy lehajtót, ott egy benzinkutat. Kerék rendben, de elengedett egy karosszéria-elem és beakadhatott a gumiba. Na fasza, hogy jutunk haza?? Odarohant egy segítőkész férfi, befeküdt a kocsi alá, hozott királykék nejlonmadzagot, megkötözte, majd szigszalaggal összefogta az elemeket. Kérdeztem, tartozom-e, vagy meghívhatom-e egy kávéra, sörre, de mosolyogva elrohant, hogy várják a kollégák.

Oké, így hazacammogok, már csak 30 km, de nem merek felmenni a pályára, úgyhogy újratervezés. A Gödöllői dombság szépséges utacskáin döcögtem haza úgy hetvennel, bocs mindenkitől. Közben fotó átküldve szervizes embernek, időpont lefixálása a javításra, másnapra kész is lett, nem is kértek semmit.

Kócos már várt itthon, megkértem, hogy hadd ne legyek egy ideig kedves.

Apám azóta sorra hívja a barátait és a rokonokat, hogy elmesélje, milyen marha jól vezetek, meg mellettem nem fél, meg ügyesen intézem a szervizdolgokat.

Ez nem lenne alap???

De a legviccesebb: apám felhív, hogy tudom-e, Anyu annyira manipulatív és hetekig próbálta lebeszélni, hogy eljöjjön a temetésre, meg még a nővérei is ezt kérik. He?

Most elkezdjük intézni nagypapám és második felesége sírjának felszámolását és elszóratásukat, Nagyikáé nagyon szép volt pár hete. Egyikőjük katolikus, másik zsidó, így református templomban lesz. Mondanám, hogy a református egy liberális vallás, de hát ugye apám, meg Hegedűs Lóránt (ifjú, idős, bármelyik). Ne kérdezzétek.

Másik nagyszüleim sírját rendbehozattuk, most filózunk a növényeken, más időpontban járnánk arra, ki mit hová ültessen.

Kivettem két nap szabit húsvét előtt és hat napig pont SEMMIT nem akarok csinálni, ami idegesít. Oké, apámat leviszem a telekre/temetőbe, de inkább most, mint allergiaszezonban az erdő szélére. Érdekesség: apám a Parkinson-gyógyszerétől kedves és érdeklődő lett, ha kettesben vagyunk.

Ki akarom próbálni a kint vett sütikiszúrókat, hímezni akarok egy nyuszit, mert csak, dolgozom fel a kreatív lemaradásaimat, az SOS listán úgy tíz tétel maradt, a bakancslistás albumomban úgy ötezer, azokat lehet, hogy szortírozom. Meg egy napot a megvásárolt, de ki nem dobozolt alapanyagokat osztályozom, címkézem.

Fogytam három kilót, ami semmi, majd visszatért a köhögésem, szal most ettem és elmúlt. A fogyásom is.

Remélem, a hat nap nyugis, tornázós, békés lesz. Nem akarok embereket. Szombaton Kócos karjaiban feküdve agyaltam a halálomon. Nem jó.

Az év végére spórolt 2,5 hetem tavaly Nagyika halálával és ügyintézéssel, majd temetéssel telt, könyveim is várnak türelmesen.

Másnak hogyan van ideje gyerekek, munka mellett tornázni, olvasni, kulturálódni, növényápolni, hajat vasalni, kapcsolatokat életben tartani meg mittomén??

Homokkal teli szemek érzés, fokozódó tüsszögés és vakarózás, üdv pollenek, de unom.

Ideteszek még pár )))) jelet, valahol elvesztettem a fonalat.

És akkor tahó vagyok, ha nem megyek be a szüleimhez, pedig állandóan telefonálunk, én meg 5 hete köhögök. Oké, bemegyek hozzájuk munka után, 4,5 órát kellett hallgatnom, az orvosi kamara kommunista rohadék, mert szegény Schmittet meghurcolták, majd az USA bábnak rakott Ukrajnába elnököt, majd hogy apám gyerekkorában milyen technikával fogta el csapatostul a verebeket és verte agyon egy bottal. Múltkor arról mesélt, hogyan idomította a kutyáját. Konkrétan kínzással.

Biztosan öreg vagyok, vagy megfásult xar, de ezekre nem is mondok semmit. Udvariasan ülök, bólogatok, leájulok a fáradtságtól, majd hazamegyek.

A holnapi temetésen a ravatalozóban nyitott koporsó lesz, én olyat még sosem és most sem szeretnék. A déli temetésre 8:45-kor indulunk, nehogy elkéssünk(??), 110 km, fele sztrádán, én vezetek, ehhez ragaszkodtam.

Halotti tor, kiscsalád, este vissza.

Kócos ma jön, megvesz egy virágföldtartó kisszekrényt az ikeában és összerakja, holnap este átjön, majd érkezem, amikor érkezem, velem van vasárnap délutánig, utána ő névnapozik, én Anyut viszem táncolni.

Csak múlnak a napok és nem jó egyáltalán.

Az utazás alatt egyik utastársunk öt nap alatt eléggé kiverte mindenkinél a biztosítékot. Mindenen, de mondom, mindenen szitkozódott hosszan és fennhangon a kutyasétáltatástól az étlapokon át a reptéri biztonságiakig. Oda és vissza is megfenyegették a reptériek, hogy álljon le, de nem érdekelte, hőbörgött tovább megállíthatatlanul. Amikor a sokadik beszélgetés fúlt hallgatásba, mert rákezdett, rászóltam, hogy ne húzza fel magát: ő nem fog gyomorfekélyt kapni, mert magábantartja és egyébként sem húzta fel magát. Oké, mondom, de engem már igen.

Mivel előszeretettel engem használt tolmácsnak (büszkélkedve, hogy mindent értett, hiszen középfokúja van(?)), rendszerint nekem tolta. Rám meg átragad más feszkója. Ezért nem veszek fel szemkontaktust a céges postázóslánnyal, úgy csak 15-20 percig anyázik kérdezés nélkül. Szóval tucatnyian húztuk fel magunkat rajta, beszéltünk vele, hogy szeretjük, de ezt az átkozódást már nem kell tűrnünk, légyszi fogja vissza, erre mindennek elmondott minket is (mit is vártunk! :D), szóval ügy megoldva így is, nem szól hozzánk. Mellettem ült minden csajos vidéki pihenésen, amikről többször eljöttem korábban, mert rosszabb volt a lelkem, mint érkezéskor. Ennek tudom be. Meg a böglyöknek és trágyaszagnak, vitathatatlanul szmogtűrő pesti vagyok, na.

Lassan befejeződik az ingyenterápia és szervál nekem a lány egy fizetőset, szükséges is.

Lesz kreatív workshop, céges alkotás, színház, kértem két nap szabit húsvét előtt alkotni vagy csak úgy pihenni, aput levinni a telekre, lesz tavaszi csajos vidéki elvonulás, öt éves évforduló Kócossal, remélem, az is utazós, a három koncert, egy táncelőadás, talán egy cukrászworkshop, egy kocsmakvízt is összehozunk, sosem vártam még így tavaszt.

Emberek közé még óvatosan megyek, nagyon leterhel, home officeban meg úgyis aktívabban dolgozom, jó ez nyitott teraszajtóval, csicsergő feketerigók után lopózó macskával a háttérben. (Van háló, nem éri el, ő sem esik le.)

Az út közben megkaptam többektől, hogy mennyire kiegyensúlyozott, higgadt, nyugodt ember vagyok, milyen szerencsés alkat, hogy ennyit mosolygok és megoldom a gondokat.

Őőő, elfojtás a titok, de persze aranyosak, meg kint tényleg jó kedvem volt hosszú hónapok után.

Kedden váratlanul meghalt a nagybátyám. Jól megígérgettük, ha karácsonykor nem is, majd húsvétkor találkozunk, akkor ki lehet ülni a kertbe. Hát már nem ülünk ki a kertbe. :(

Nagynéni egyedül maradt, nem tudom, mihez kezd magával. Remélem, bevonul egy szép otthonba és elkölti a spórolt pénzeit meg az ingatlanok árát.

A kocsi épp egy hétig szervizben van (újabb 150 000 forint), mert check engine-t írt ki, majd lefojtotta a teljesítményt. Szóval nagyon segíteni sem tudok.

Egyelőre nem hagy nyugodni, hogy Anyu és két testvére lemond a görény negyedik részére Nagyika örökségéről, hogy legyen hol laknia (miközben Anyu alig tudja beteg aput besegíteni a kádba, akár új fürdőszobára is költhetnék a pénzt!), úgyhogy pusholom, menjenek el egy ügyvédhez, milyen opciók vannak még. Szerintem haszonélvezetet kellene adjanak neki, az biztosítja a lakhatást és nem veszítenek vagyont, ha meg eladósítja, akkor elárverezik, de abból jöhetnek ki rosszul. De már csak az elvek is, ugye. Passz.

Közben Anyuék kitalálták, hogy nem váltják meg újra Farkasréten nagypapa és második felesége sírját, inkább Nagyihoz hasonlóan a szórást választják nekik, az kettejüknek 200 000 forint körül van, mint a temetői hely is (a koporsós temetés 1,5 millió csak úgy fyi).

Szóval december óta elég dark minden családi beszélgetés. Körülleng minket az elmúlás, szomorú a kedvünk.

(Engem szórjatok hajóról a Dunába, az tök emlékezetes, meg hangulatos és meglepően nem is drága. Csak a macskát vállalja át valaki (rém cuki) meg az alapanyagaimnak keressetek vevőt, kaptok érte párszázezret!)

Van egy hobbim. Többtíz éve. Amiben egész jókat alkotok.

És amihez végtelen számú alapanyag sem lenne elég.

Valójában a hobbimhoz alapanyaggyűjtés a valódi hobbim.

14-en kreatív nők nekiindultunk, kirepültünk a napsütéses Itáliába, két napig szénné vásároltuk magunkat alapanyagokból a csodásnál csodásabb árusok közt a nemzetközi expon, és fájó szívvel hagytunk ott mégennyi csodát.

Három nap csavarogtunk mindenfelé, csatlakozott hozzánk kanadai művész is, végig sztorizott, hajóztunk, macskaköves sikátorokban sokszáz éves házak között flangáltunk, isteni pastákat ettünk és sonkás focacciát és facsart narancsot, mint minden utazás alapételét. Szerveztünk, tolmácsoltunk, az equadori kiállítóval spanyolul dumcsiztam, pedig azt hittem, már teljesen elfelejtettem a nyelvet.

Nagyon élveztem, nevetős-nyüzsgős osztálykirándulás érzés, csak jobb arcokkal és szebb helyeken. Örülnék, ha máskor is mennénk még csapatostul.

Kéne csinálnom a munkámat, a rámsózott másik munkát, közben ezer közeli ügy kivizsgálását, tegnap három mítingem ér össze a négyből, enni nincs időm, éljen a cukorbetegség, ideges és ájulós leszek éhesen. Videós mindegyik, hogy véletlenül se tudjak közben egy szenyát bedobni, a beözönlő levelekre válaszolni, nyomtatni egyet vagy őket lenémítva telefonálni, pedig SOS feladatokat intéznék közben, fontos emberek várnak. Délben van fél óra „szünetem”, dolgozhatnék végre, akit csak felhívok, elhajt, hogy ebédel. Már szorított a szívem.

Legalább végre tudok betétet cserélni, az is öröm.

És akkor Anyu megkér, hogy félóránként telefonáljak apura.

És megint nekiáll mártírkodni, azt hiszem, kezd kiakadni az egész szitun apuval. Megértem, de kicsit elegem van az előadásmódból, hogy csak neki nehéz az életben.

Ha panaszkodnék a munkára, kioktat. 38 éves kora nem is dolgozik, nagymultikörnyezetben sosem járt.

És akkor a lényeg: ő lemond a Nagyika-örökség budai lakás részéről az öccse részére.

Nem megosztoznak a testvérek négyen és esetleg vagy ők teszik kényelmesebbé a nyugdíjas éveiket, vagy ne adj isten a gyerekeknek adnák, hogy én pl. 18 év után talán tudnék venni egy plusz fél szobát a 38 nm-emhez, unokatesóm beköltözhetne a víkendházából, neeem. Az öccs a fontos, mert ő félelmetes, meg fenyegető lenne, meg nem tudna hol élni. Oh, szegény, 40 éves kora óta az anyja pénzén él-iszik-cigizik a kisszobában, de tarhálni tőlünk tarhált, Nagyitól lopott, így is megterhelte a lakást milliókkal, tehát el lesz árverezve, úgysem lesz hol tovább élnie.

Hát itt jöttem rá, hogy én idióta, aki fél éve nem alszom a munkám miatt, hogy becsületesen tudjam végezi, sosem lóg, aki a lelkét kiteszi a családért, tanul, nem iszik, nem lop, nem adósítja el az anyja lakását és még mindenki érdekeit is előre helyezem, én xart sem érek. Mert az erőszakos öccs a minden.

Megint érzem a fontosságomat. Unokatesóm is.

Biztosan fordítva lehetek bekötve, a Breaking Bad után sem értettem, hogy a legunalmasabb és legtehetségtelenebb szereplővel készítenek spin off-ot. Egy évadot bírtam arckaparva.

Nagy pénzrablás Berlin??? Ne már.

Most a Good fight spin offból kiemelik Elsbeth-et saját sorozatra. De miért épp őt?? Finoman szólva sem volt vicces.

A Diane Morgan-es netflixes Cunk on Earth várós, ettől a nőtől bármit megnézek, nagyon angol humor. Úgyis kaszálnám a Good place-t. Ja, a Jimmy sorozatot végignéztem. Szerintem még így is túl intelligensre hozták ki a figuráját, pedig…

Pénteken volt egy mélypont. Nagyon.

Meghalt egy kolléga.

Visszatér egy khöm nem egészen egyenes.

Két napja fogalmaztam a levelet, bocs hogy élek, de belefulladok a munkába, mert ez két embernek is sok, és ilyet sosem rinyáltam évtizedek alatt, majd felbátorodva elküldtem. Kapkodtam a Frontint hétvégén, pedig vigyázok, ne szokjak rá. Megkaptam a választ a két vezetőtől: egyik szerint lehet egyszerűsíteni a folyamatot, a másik egyszerűen megkérdőjelezte a szükségességét és ha valid is, nem az én dolgom lenne. Holnap leülünk két órában…

És a havi angol statisztikakészítésem és abból a prezi is ráér ezentúl negyedévente.

Én meg egy megbeszélésen a kell-e még egy ember-en polemizáló vezetőnél bejelentkeztem, hogy azt imádnám csinálni. (Nyilván nem lenne diplomatikus cégen belül innen oda átlépni, de nem érdekel.)

Kócos nem vette meg a karácsonykor megbeszélt ajándékot, majd gyorsan felkutatta, én meg úgy 30 éve vágyom rá, és pénteken kipróbáltam, elrontottam és elszakítottam véletlenül. Annyira utolsó csepp volt a pohárban, hogy elbőgtem magamat.

De még ezt sem tudtam kivel megbeszélni.

Mindenkinek jóval nagyobb bajai vannak, minthogy elszakad egy kütyü vagy hogy mikor dugja be az apját egy otthonba, amikor nem akarja!

És hogy mi lesz utána az anyjával egyedül.

Már nem csak a fogmosás, a köhögés is hányingerbe csap át, agyaltam, mikor lenne a legjobb időpont kilépni ebből az egészből.

Esténként összekucorodva bámulok magam elé, nem járok sehová, idén egy babanézés, egy színház és egy nőgyógyász volt a programom. Lecsukom a gépet és elalvásig hasonfekve bámulom a párnát.

A hobbimban négyből négyet készítettem el ocsmányra, szétszedtem. Nem is okoz örömöt. Semmi.

A hónapban a kocsi semmibaja szerviz 150 000 forint. Az új ajtózár 100. A cica új hálója szintén 100. Nem 350 000 forint a sok, a fizetésemből nem jön ki!

Mindent szarul csinálok.

Kivéve a kollégáim szerint, akik az idióta éves kérdésekre, hogy milyen munkaerőnek tartanak, 100%-ban ötöst adtak. A szakmai mentorom 100%-ot a céljaimra.

Szerintem csak szeretnek.

Ennyi a jó.