Tobber életblogja

...egész nap akadozik, közben le is állt, aki nem kapta meg a ma írt levelemet, az... lehet, hogy nem is tudja, hogy ma kapnia kellett volna tőlem.

...sorozattal majd jövök, egyelőre nincsen egyben fél órám, hogy átgondoljam.

Talán igazam volt, nem tudom értelmezni a fokozatosság fogalmát. Szigorú határt nem szabtam, mennyit táncoljak elsőre a télvégi térd- és március végi gerincműtétem után, kicsit még mindig lebénult lábfejjel.

Így két órát táncoltam elsőre.

Az izmaim bírták.

A hülyeségért nem kell a szomszédba menni.

A nap, amikor újra fény derült az elfeledettre: a szürke Conversemen vannak apró fehér minták

És azt meséltem, ahogy a negyvenes fodrászom bermudanadrágban rohangált egy lepke után a műhelyében örömködve, hogy lepke, lepke?

Velem csak egy töményt ivott.

Hajnalban felkeltem, elrohantam tornázni.

A tornászcsaj olyan szakértelemmel beszélt a táncokról, hogy kiszedtem belőle, táncolta ezeket huszonéve amatőr szinten. Gyanús volt, a laikus semmit nem szokott tudni. (<- nem megvetés, én sem tudok semmit a taekwandoról pölö)

Volt egy orvos, aki pár hete elvállalta a műtétemet, de én ismerősi javallatra a kollégájához fordultam. Tőle anno elnézést kértem, persze azóta többször belebotlottam, alig kínos.

Ma az adatfelvételi sorban állva (a pulton túl épp népgyűlés: Manyika, hol tartjuk a billentyűzeten az Á betűt?) épp beviharzott. Én oszlophozsimulva kimértem a menettempóját és próbáltam végig takarásban maradni. A patika előtti padon ülő nénik kikerekedett szemmel néztek. Nem láttak még nemzetközi kémet jóllakott Makány Mártának öltözve.

Megérte hülyét csinálnom magamból, a pasasba pár perccel később az épület előtt cigizve botlottam.

Aztán végre bejutottam az elfoglalt fodrászomhoz, akihez már 8 hét múlvára beírattam magamat, akkorra is alig talált dátumot. Jó, mondjuk zseni a fickó és hozzá hatalmas egyéniség vagy én bírom túlságosan a nagypofájú melegeket. Ez nem is az én hajamon látszik, ami megint a hozzám illő halálunalmas fekete hosszú haj maradt, hanem a kolléganőim elképesztően jól álló és természetes és irtó csinos frizuráin.

És külön jó érzés, amikor a fodrászom dicséri a hajamat, hogy szép, és mennyire hosszú és ne merjem levágatni és micsoda fénye van. Pedig nem egy hízlegős fajta, mint mindjárt meg is írom.

Aztán úgy éreztük, délelőtt tízkor itt az ideje bedobni egy felest.

Hozzá ezért nem megyek sosem autóval.

Utána megkérdezte, hová megyek ilyen csinosan, majd kedvesen lekurvázott, én meg egészséges önismerettel csak felröhögtem. Kihallgatta a ház előtt cigizve, hogy amikor tőle kilépek, útbaigazítást kérek egy címre, bár nem is oda mentem. Majd némi milyen gázak a nők, hogy tizenéves frizurákat kérnek és még mindig vasaltatják a hosszú hajukat, amikor épp a természetes hullám a szép párbeszéd után taxibavágódtam, imidzs megtartva.

A dokimhoz egy órával korábban érkeztem, de fogadott, a cégemet egy grimasszal lehülyézte, amiben némileg igaza van, de én megfelelek neki, 2-3 hét, és fejes a mozgásba. Óvatosan. Aha. Hogy lehet óvatosan mozogni?

Anyuval egy kávézó teraszán napoztunk, most vagy hazudik a MAC a fényvédelméről, vagy iszonyú erős a napfény, mert az én semmire le nem égő bőröm is megpirult, jesszus. Bementünk a közeli virágoshoz, meséltünk neki az épület történetéről, kért pár fotót, holnap viszem.

Mivel az egész várost felbontják, de még a mi utcának is(!!!), ahol a madár is épphogy jár, mindenfelé fogadhattam néhány útépítőmunkás füttyögését, egy jaj de csinos vagy beszólást és egy fiúk, munkaszünet! felkiáltást. Ja, meg az öreg szakállas bácsi is utánamszólt dicsérően az utcánkban.

Aztán beköszöntem a kerítésen az öreg néninek, akinek szoktam, ő lestoppolt, hogy mondjam már meg, ki vagyok, mert mindig köszönök és tudja, hogy hasonlítok a szomszédjában lakó lányra, de nem az vagyok. (Az a csaj ápolatlan, na mindegy.) Úgyhogy a cseresznyefa levelein átszűrődő napfényben, verébcsiripeléssel kísérve a kiskertjének kapujában állva beszélgettünk egy órát, 85 éves és most írt a helyi templom (lásd még apám) újságjába egy irodalmi-vallási párhuzamról cikket, matematika-fizikatanár volt, beszél és tanított négy nyelven, most újra akar zongorázni, mert lánykorában, ugye, tanított az én iskolámban jóval előttem és most hallotta a kórusát jóval utánam, beszélgettünk versekről, matematikáról, hogy milyen lépéseket ajánlott a minisztériumban, hogyan fejlesszék a pedagógusoktatást, őt még Öveges professzor tanította, és a fiai külföldön, ő egyedül.

És vigyek a kertjéből nyugodtan pár kiló cseresznyét, most érik...

Szeretnék vele máskor is beszélgetni. Visszarepültem a gyerekkoromba, ugyanez a kertváros, csacsogó nénikék, verébcsicsergés, béke, nyugalom, somfordáló macskák és bicikliző, mosolyogva köszönő postás, mindenhol megállok, csodállom a virágokat és játszom a kutyákkal. A mai délután időutazás volt. És kincset találtam egy ártatlan kinézetű, okos és művelt nénike személyében.

Új sorozatot kezdek a kicsi a világ, a morzsák, és a daily mellett. Amint laptophoz jutok.

Remélem, várjátok.

Kilenc éve kezdtem el írni a freeblogon.

A blog segít kiírni magamból a gondolataimat, de nem fedi és nem helyettesíti az életemet és csak körvonalakban ad képet a történésekről. Amikor sokminden történik, nem érek rá írni és nem is az olvasóknak írok, bár örülök, hogy akad, aki benéz ide. (Ti miért olvastok??)

Kilenc éve csikorogva működött az életem, amiben bár unalmas volt élnem, nem tudtam, hogy lehet más. Hisz körülöttem a legtöbben még boldogtalanabbak voltak. Jónéhányan benne is ragadtak.

Azt sosem gondoltam, hogy lehet ennyivel jobb életem. Álmodni sem mertem.

Elképesztő, mennyi izgalmas élmény történt velem azóta.

Jó, lassan élesítem a tavalyi évértékelőt is, színes lett!

A posztokat ezentúl is igen nagy iróniával és önkritikával írom, a valóságban kedves, odaadó, sosem káromkodó és rendkívül művelt, bölcs, megfontolt nő vagyok.

Nem tudom eldönteni, hogy annak örüljek jobban, hogy egy nap alatt 50+ like érkezett a közösségin az új fotómra, vagy hogy egy óra alatt 50+ a csoportomban a sütireceptemre és képeimre, vagy kezdjek aggódni, hogy a facebook visszajelzésekből építgetem az önbizalmamat.

A most hétvégi társasozást, koncertlátogatást flottabbul szerveztük meg, csoportdinamikai elemzésem alapján készítek egy sémát, hogy a programfelvetést ki indítsa el, milyen témával, hogyan zárja rövidre, és főleg hogy kikben talál cinkostársra, hogy ezentúl gördülékenyebben bandázzunk.

Vajon mivel táplálkozik a műszerfalamon élő hangyám? Azt még megértem, hogy bejutott valahogy, de hetek óta ott grasszál fel s alá. Bántani nem fogom, elférünk az ötszemélyes Toyotában, de mi a fenét eszik? Vagy kijár étkezni vajon a szellőzőn?

Most tudatosul, hogy mégsem kellett volna eltekernem a természetcsatornákat?!

Kirúgtunk három embert. Én meg ezen izgulok.

---

Értékzavarnak mondanám, amikor becsületes háziasszonyként épp pihen a begyúrt tészta a hűtőben, trend után kullogva súrolom folttisztítóval az egyik öt éves Conversemet, miközben a hazaérés után fülemben maradt fülhallgatón népzenére dalolgatok. Azért néha próbálnak beskatulyázni. Nem hagyom.

---

A lentire megjegyezném, hogy nagyon remélem, nem Cicza (http://cicza.blogspot.com/) cuki fiújával mosolygunk tornán. Én mint az egyik - általa nénikének nevezett - korosabb tornázó! Bár tudtommal más városban élünk, ez a fiú nem hosszú hajú, sőt egyéni tornán vagyok, ő mintha csoportoson.

De láttam egy hullámos félhosszú hajút ugyanott, ha ő az, akkor nem is egyezik az ízlésünk, szerencsére...

---

És itt szeretném hangsúlyozni végigtekintve az elmúlt két éven, hogy NEM hajtok fiatalabb pasikra sosem. Hogy ők rám miért kattannak, nem tudom. Főleg, ha előttem szépségikonnal is kavart. Mekkora önbizalombomba ez már.( <-- Nem ezért kavartunk, ő már régóta nyomult, egy idő után nem akartam elhessegetni a próbálkozásait.)

---

Kezdem elhinni, hogy az otthoni tükröm szélesít, mert Bével Szegeden is találtunk olyan tükröt, amiben ő ugyanakkora, én meg nem tűnök paneltömbnek, meg a tornán is olyanban nézzük magunkat, amiben akár még csininek is tűnhetek. (A csudát, tök jól néztem ma ki.)

---

A mai freudi félreolvasás hüvely galambok (hülye galambok).

---

GörisPé, egyetleg göris kollégám lelépett a cégtől.

GörisBé, Jé öccse épp tegnap kérdezte, hogy összeállunk-e. (Nem.)

---

Azt hittem a szélben-esőben menő Lara Croft frizkóm (bocs, Müzli!) csodaszép, aztán megláttam egy lányt. Sokkal hosszabb befont copffal. Szomorú. Fel is tekertem Beauty Junkiesra bánatomban.

http://marieclaire.hu/Szepseg/2014/05/04/Kulonleges-konty-pillanatok-alatt

Kedden fodrász, már egy hónapja bejelentkeztem, egy órája(!) van rám. Addig megszárítani sem tudja, remélem, vág valami koromhoz illőt kopaszt elfogadhatót és kezelhetőt, mert ez iszonyú hosszú nekem, vizesen kinyúlva már a derékvágásomig ért.

---

És nem lehet linket beszúrni ma a blog.hu-n.

És sajnálom az iwiwet, könnyű volt nyomozgatni rajta.

Sok a meló és nehéz és zaj van és mindig beszélnek hozzám.

Egyébként semmi izgalom nem történik, tánc tilos, gyógytorna van és hasizmozunk valamiért, nem a szép kölyökhöz járok, de a közelből gyönyörködöm benne, esténként tésztákat kísérletezgetek a defektes étkezési furcsaságokkal rendelkező megkötésekkel táplálkozó csoportomnak, amiktől hízom is persze.

Az elmúlt szombat volt eddig az Év Napja, reggel Őszhalánték, aztán rövid munka, pár lépést kipróbáltam óvatoskán TCsV-vel, majd vele, párjával, tesójával remek ebéd, aztán diétás fagyival kiültünk a parkba egy órát napozni, aztán hazarohantunk, este vissza az ominózus iszogatásra, ami remekül sikerült és hajnalban mentem haza.

A másnapom? Hagyjuk.

Eurovíziós nyertes, szakállas, sminkelt fiú nőnek öltözve.

Meghökkentő, nehezen emészthető, még az általam ismert melegeknek is.

De amint a közösségi üzenőfalamon valaki fikázni kezdte, meg jött a maradjanak négy fal között dumával, ott termettek a barátaim, és kíméletlenül lecsapták.

Úgyhogy még egy jót sem lehetett vitázni az idiótákkal, mert egy bejegyzésére hatan ugrottunk rá, és tisztáztuk, hogy mindenki éljen, ahogy akar, művészkedjen, ahogy tetszik, és hogy a gyerekek ne dolgoznák fel?

Utánajártam a környezetemben lévő 5-18 év közötti kölkök szüleinél, hogyan fogadták a gyerekeik.

Kivétel nélkül mindnek természetes volt, megkérdezték a szülőket, miért szakállas, ha nőnek öltözik, és túlléptek rajta, vagy viccelődtek vele, farsangi témának is szóbajött.

Hogy Európa ne lenne elfogadó? Az átlag az.

Sajnos a nem elfogadó kisebbség sokkal hangosabb. Hisz az elfogadó nem hőbörög ellenük. Mert elfogadóbb.

A mémek pedig zseniálisak, küldözgetjük körbe, a kisfickóval meg semmi gáz nincs. Jó, a hangja hamis, a dal közepes, de a többi sem volt jobb. Remélem, nem darálja be a gépezet, sebezhetőnek tűnik.

Szüleim mesterei a befolyásolásnak.

Ugye egyszer már eljátszották, hogy a hátam mögött felmentek a lakásomba és lefestették a teraszbútoraimat hányásszínűre, mert NEKIK nem tetszett, hogy abban az évben nem akartam lefesteni, amit el is magyaráztam nekik.

Tanultak az esetből, idén előre SZÓLTAK, hogy átjönnek lefesteni.

(HÚSZ éve élek külön tőlük. Húsz. Magam vásárolta lakásomban, magam vásárolta bútorok között!)

Mondtam, hogy ne jöjjenek, az nem lesz lefestve, mert NEM akarom!

Eltelt két hét, pihentetni kellett a témát.

Most hív apám, a híresen smucig, hogy megvették a festéket, jönnek.

Értitek! Most szóltak előre. Kész tények elé állítva, már nem lehet visszacsinálni, megvették a festéket.

Az továbbra sem lényeges, hogy én nem akarom. Ezt meg is mondtam, apám teljesen összetört, hogy pénzt költött a semmire. Komolyan elszomorítottam, amikor állította, hogy megbeszéltük (mi?), én meg mondtam, hogy nem, nemet mondtam akkor is.

Van egy fogadásom, hogy két hét témapihentetés és sunyiban átjönnek, megcsinálják. MOST jelzem Anyunak, hogy lecserélem a zárat (ha a kulcsot kérném vissza, tuti lemásolná, Anyu fifikás), ha ide mernek jönni és lefestik.

Így is gondolkozom, hogy kidobom és veszek újat, mert undorító színe lett a szép gesztenyebarna bútoroknak, miután lefestették étcsokiszínűre, foltosra persze.

És igen, ez csak egy bútor, másba is belemásznak.

Tegnap említettem, hogy egy helyen kényelmes székek vannak, megkérdeztem, hol vették, fáj a mostani irodai székeken ülnöm. Anyu mára lemérte a saját kényelmes székét, hogy vesz olyat nekem. He? Ki kérte? Miért méri a sajátját? Mert neki kényelmes, totál más a testfelépítésünk, és ha egyformák lennénk is? Nem zavarja, hogy már megtaláltam a nekem tetsző méretűt, fazonút? Komolyan semmit nem lehet elmondani neki, alig bírtam leállítani, hogy vegyen nekem széket.

Miért nehéz nekik normális, elfogadó, engem tiszteletben tartó szülőknek lenni? :(

Egymást sem tartják tiszteletben, Anyunak szereztem nagy nehezen jegyeket egy darabra, apu hisztizett, hogy őt is vigye. Dehát nem is bírja az ilyen darabokat! Nem baj, ő menni akar. Pont. Majd ment és vagy aludt (szvsz csak megjátszotta, rutinos hangversenylátogató, akkor egy darabon sem alszik el!), vagy pofázott Anyunak, hogy te minek tapsolsz ezen, majd a taps előtt kiment a végén, igazi taplón viselkedett. Az én középpolgári, festményeket gyűjtő, Beethoven-mániás, földrajz- és történelemtudós apám. Hogy demonstrálja, hogy neki ennél kifinomultabb az ízlése. Miközben előre tudta mindenki, hogy utálni fogja, ezért nem akarták vinni.
Most elrontotta Anyu szórakozását, remélem, boldog.

Jól van, megy ez. Holnapra is hagytam munkát, annyi a nyakambaszakadt. Szokásos káosz, egyszerre ezer ügy párhuzamosan, Kolleginának fogalmazás-segítős, mindenki mindent hosszan mesélős napok.

Tucatnyi de jó hogy látlak és két puszi, még tucatnyi nem puszilkodós.

Nem vagyunk puszilkodós kollégák, meg is lepett.

Végre sikerült tökéletes kontyot alkotnom és nem esett szét, maxiszoknyám hozzámnőtt, többet le sem veszem, smink is fennmaradt.

A drogériában spóroltam nagy összegnél 25%-ot, a kedvenc kellékboltomban összesen 25%-ot fizettem, sikerült úgy kihozniuk. A hat eladó és két tulaj tudja a nevemet, az új alkalmazott nem, hátul kvaterkázok ismerőssel, hallom a saját nevemet: már tanítják az új eladónak, ki vagyok, mire kimentem, kérdezte, hogy meggyógyultam-e, mert hallja. Oh.

Bizniszeltem anyagokat, cserébe olyat varrtam, aminek nagyon örültek.

Rossz helyen szálltam le a villamosról, így Békához közelebb voltam, mint az otthonomhoz.

Sikerült finom sós rágcsa receptet ajánlanom, szerintem nem gondolta végig Bé, hogy a készítése rám van szabva, órákig kell pöcsölni vele. De finom. Tényleg.

Ma csak takarítás, rendrakás, főzés, varrás egy kicsi, holnap hajnalban randi Őszhalántékkal, aztán munka, majd táncosokat nézek (táncolni akarok!), aztán TCsV párjával koccintunk, aztán menüt kéne kitalálni, este ugye a lenti iszogatás, vasárnap délben bevásárlás, T-vel főzögetés-sütögetés estig, majd kezdődik a hét.

Mondom, sikerült visszalendülnöm a régi körforgásba.

Hogy néha miért is szeretem az egyedüllétet?

Mert a haverjaimmal egy üljünk le fröccsözni szombat este nyolckor egyeztetés úgy néz ki, hogy:

Ketten is kitaláljuk, körbeírunk hétfőn.

Én hagyom, legyen a másik hely.

De akihez átmennénk, még nem tudja, csak a párja, mert ő akkor tálalja otthon, ha van érdeklődés.

TCsV bizonytalan, függ a párjától.

Gé csak akkor jön, ha kedve lesz, ezt nagyban befolyásolja, kik lesznek ott.

Én jelzem, hogy megyek, de mivel előtte munka-haveri limonádé-zenekar megnézése-hazarohanás, ezért kedden(!) jelzem, hogy kések 15 percet(!).

Erre a szervező hőbörögve ír a válaszomra, hogy ismer minket, el fogunk fáradni aznap és nem fogunk menni. Célozva annak a fixen visszajelző 3 embernek, akikre mindig lehet számítani (rám is!), ha ők mondanak valamit, akkor ott lesznek. A szervező pont nem olyan, pontatlan, utolsó pillanatban lemondó-módosító, programot lebegtető.

Mivel nincs kedvem vitázni egy szombati esti fröccsözésről, nem reagálok az igazságtalanságra.

Gé kivételével más sem. Nem játszmázunk.

Amire most a reakció, hogy Gét kérdezgetik, hogy TCsV meg én megyünk-e.

Miután legutóbbi levelem épp erről szólt, hogy megyek, Gét megnyugtattam.

Jó, akkor neki is lett kedve, jön.

Aztán Gé ír, hogy TCsV szólt neki, kizárólag(!) akkor jön, ha én is megyek.

Tehát megnyugtatom TCsV-t, hogy megyek, bár kocsival, így inni nem fogok, ám útbaesőket útbaejtem.

TCsV párja majd eldönti, szvsz nem fog jönni.

A többieket megkímélem az itt szerepléstől.

És még csak csütörtök van.

És csak egy négy órás iszogatásról van szó.

A bonyolítós haverjaimat le kéne cserélnem olyanokra, akik egy megyünk-e valahová kérdésre annyit válaszolnak, hogy igen, majd aztán megyünk is.

A kollégáim és a táncostársaim is hasonlóak. Na ki irigyel? :)

Például egy nagymulti. Két hónap után ugyanazok a rutinok.

Rámmosolygós főnökök, vidám kollégák, majd stressz, majd újra.

Sok meló, nagy zajban.

Új kávékat próbálgatunk Csinikollégával, ennyi újításról tudok beszámolni.

Közben forrong a mély.