Kócos megint hétvégén jött át, délután. Filmeket néztünk (én. Négyszer megszakítva azzal, amit én szeretek...), fotókon nevettünk, cicáztunk, összebújva aludtunk, reggel kuncogva suttogunk, nehogy a cica nyávogni kezdjen, mennénk már ki szórakoztatni.
Ahogyan hetente.
Számomra ez a szeretősdi. Évek óta.
Tegnap nagyon enervált voltam, kérdezte, megírtam. Kitalálta, hogy akkor ma átjön és megmasszíroz, ellazít, meg hoz valami vidámat (nem, nem cigit :D).
És nekem ez már ici-picit több. Nem igénylem, hogy a lelkemmel foglalkozzanak. Biztosan kötődésgondjaim vannak, de nem annyira szeretnék szorosabban hozzátartozni. Mondom ezt úgy, hogy imádok vele lenni és édes és okos(!) és csodaszép a teste...
---
Ne nevessetek, első macskám. Én nem tudtam, hogy dumálni kell hozzá. Megszoktam, hogy otthon csöndben szöszölök, olvasgatok, főzök. A tévé sem szól (nincsen). A cicát szólítom, meg két mondatot beszélek vele, de ennyi.
Tegnap a sokadik macskaelemző cikk/videó (hehehe) után döbbentem rá, hogy ő nem is ismeri a hangomat, úgyhogy elkezdtem hozzá folyamatosan beszélni (haladó szint a bolond macskás vénkisasszony képzőben). És felfigyelt, érdeklődve odajött, nem értette, mi változott. És visszadumált. :D
Eddigi legszorosabb kontaktunk az ételadáson és kanapénbújáson túl az volt, amikor a kanapé mögé lökte a labdáit és ha feltérdeltem, hogy megkeressem mögötte, akkor odarohant a két karom közé és bámult velem lefelé, szurkolt a kis szenya, hogy ki tudom-e venni. Mondjuk kissé útban van ilyenkor. :D
