Anyám hívott, hogy a festőbácsi valamit elfelejtett, pénteken felugrik. De mit? Nem tudja. Jó.
Ahha, kiderült, hogy Anyu nem tett le arról, hogy beavatkozik a lakásfelújításomba és azt jött felmérni a bácsi.
Én meg naív elhittem, hogy csak elmért valamit legutóbb.
Úgyhogy bácsival rövidre zártam, hogy mit akarok és főleg mit NEM, ritka kínos volt. Majd szombaton dühösen számonkértem Anyut, aki habogott és tagadta, hogy ő szervezkedett volna.
He?
Nehezen bírja a nárcisztikus éne, hogy a mindentmegteszekagyerekemért szerepet összehangolja a gyereke mit akar és mit nem résszel, gyerekkorom óta megdöbbenek ezen, pedig szeretem.
És aztán spanyolon meg is jött, lemondtam a kondit, az elsőrandit (a srác romantikus együttfőzést, halk zenét és kényeztetést ajánlott, én húztam rövidebbre a programot, nem igénylem, sőt, unom az udvarlást. De értékeltem azért).
Másfél napot hasgörcsökkel szenvedtem végig. Legalább tanultam. Meg végiggondoltam, mit és mibe pakolok össze Judós3-nak, lassan illik visszaadnom a dolgait. Vagy küldenem inkább...
Meg sorozatot néztem, nem emlékeztem az UnREAL minden részletére, ezért gyorsan újradaráltam, jön az új évad.
És a főszereplő nőnek jött egy depressziós időszaka, és annyira hitelesen játszotta el, hogy elbőgtem magamat. Ismerős volt minden reakciója, elvonulása, interakciója másokkal. És nagyon rossz volt újra átélni.
Hétvégén nem voltam a legjobb passzban. Hullámzik, mert a múlt hetet kb. végigröhögtem. A menzesz mindig bekavar. Meg nem szabad egyedül lennem napokig.
Már bent vagyok, sokkal jobb.
