Az normális, ha néha úgy érzed, a terapeutád egy szánalmas kis hülyének tart, és pont leszarja, hogy mik a problémáid? (Kemény pénzekért. Jó, mondjuk azt profin átlátta, hogy mi a betegségem, meg küldött át a kollégájához.)
Elmeséltem Anyu durva kirohanását* karácsony előtt, meg hogy egy fél napig remegtem utána és ordítani tudtam volna, hát kb. annyit reagált, hogy mióta vagyok én a szüleim szülője. Amióta emlékszem, mindig is az voltam. Ez épp olyan helyzet volt, ahol ki akartam magamat vonni egy manipulációból és asszertíven egy életszagú megoldást javasolni, erre reagált Anyu hisztériával, majd drámai világgámenéssel. Ami nálam végződött, benyugtatóztam. Mit a fenét kéne tegyek???
Aztán kritizált, hogy a szakítás után nem mutattam Judós3-nak, hogy az mennyire fájt nekem, nem írtam neki, az instán csak azt láthatja, hogy minden ment tovább. Mit tettem volna, ha kidobott szünetet tart? Csak van annyi büszkeségem, hogy nem hívom fel hetente, hogy rohadjon meg, vagy posztolok szomorú kiscicákat, nem? Úgyis tudja, hogy kivagyok, és csak sajnálna.
Elmeséltem, ki mit mondott nekem, hát kb. utalt rá, hogy az biztos csak hazudott.
Próbálok megértő lenni minden hangnemmel, ez a munkám alapja is, de pont ilyen helyzetben nem kéne annak lennem. Ez valami terápiás módszer vajon? Mert nem érzek benne fejlesztő szándékot, ám kurvára megalázottan jövök el.
*tegnap este épp azt kellett hallgatnom a telefonban, hogy őőőőő mennyire kiborult, amikor Judós3 engem elhagyott.
