Ez is lehetne új rovat, "ma 11-ig".
Bunkó kollégáim elvitték a fémvázas, buzinehéz, szőnyegen tolhatatlanul tapadó tárgyalószékeket messzire, egyenként kértem, hogy hozzák már vissza, mind "nem én vittem el" felszólítással elvonult.
A főnökeimnek nem akartam szólni, azonnal ugrottak volna, inkább visszatologattam én. Két doboz tejet nem cipelek, merthogy tilos gerincműtét óta. Meghúztam a hátamat, kurvára fáj és kétöklömnyire bedagadt. Szokás szerint a pöffeszkedő középvezetés, sosem a plebsz vagy az igazgatóim ekkora bunkók.
Kisfőnök megsimogatta a karomat, hogy fel a fejjel, akármi is történt.
De nem panaszkodom, egy kolléganőmet rákkal műtötték, és erős, egy kollégám majdnem teljesen vak és ma is annyira fel tudott dobni egy perc alatt, elképesztő az életszeretete, figyelmessége, kedvessége, mindenki szereti, sokat tanulok tőle.
Két kolléganő lehiggasztott.
Volt még új időpont felajánlás pont ugyanarra az időpontra, amit javasoltam, volt rajtamkeresett náluklévő anyag, volt alaptalan vád, hogy tőlem szivárgott ki titok, ami nem, senkinek nem mondtam, és közülük szivárgott ki, kinyomoztam, hibásan akartak dokumentálni valamit, de megakadályoztam, mosolyogtam x emberre, meghallgattam kolléga munkagondját, cserébe hozott magokat a boltból, egy másikat, hogy mire pályázna itt, és tanácsot kért.
Most fél órája tőlem egy méterre egyeztet három kolléga, de legalább most munkáról. (Nem röhögnek hangosan.)
Idejött egy kolléga, hogy minden oké-e, mondtam, nem, Dunának mennék, de sajnos tudok úszni. Erre keresgél a telefonján, hogy ismerem-e ezt a dalt...
Áll vigyorogva, play, zongorafutam: lejátszotta nekem a Szomorú vasárnapot! Az öngyilkosok dalát.
És akkor ne röhögjek percekig hangosan!
