...és akkor szorgalmasan gyakoroltam a bicsfészt, ahogy mentorom tanította, de az sokakat megzavar az irodában, mert általában a "ne kezdjetek már ketten egyszerre ki velem a liftben úgy, hogy ti nem veszitek észre egymást, mert akkor a földet bámulom bárgyú" mosollyal a képemen járok-kelek a cégnél (amit mindkettő biztatásnak vélt), nodehát a bf-t meg Csinikolléga értette félre és a félhomályos folyosón átölelt és magáhozszorított, hogy megnyugtasson (nem vagyok ideges, csak nem telt jól az estém a felfázásos mensimmel (=eufemizmus a hányás-hasmenésre), de végülis finom meleg a teste és az jólesett, meg ugye ő úgy gondolja, hogy "múltunk van", felelősséggel tartozik vagy mi), és aztán kihívott egy kávéra hogy felvidítson, amit tuti egy életre megbánt, mert a kérdésére, hogy mi a baj, nagyelőadást tartottam az értelmiségi lét elértéktelenedéséről és kihalásáról és ezek lehúzó hatásáról a saját életemre és a végén mondtam, hogy akkor most visszatérek a bugyutatörténethallgató módba a helyemen, amiben napi nyolcban nyomom, mire annyit bírt szegény kinyögni, hogy nekem valami elszállt művészlélek* kellene párnak, de szerintem csak azért, mert ő nem pontosan értette a fenti témában kidolgozott négy órás monológom tíz percre rövidített kivonatát, meg kell hallgatni a normál verziót a teljes képalkotáshoz, na.
*Egyébként a tudós és tudományos és földhözragadt húszéves férfiakra bukom.
