Hiába az egyre rendíthetetlenebb nyugalmam, Ba keményen küzd a felborításán.
Két napja giccstündérekként kedveskedünk egymásnak, beelőzzük egymást, hogy ki főzze a másiknak a reggeli kávéját.
Erre tegnap hazaérek munka után, hogyakkor megyünk a beígért sétára.
Üres a lakás. Mámrint nincs ott Ba tévéje, táskái, cipői, kávéfőzője.
Hívom, hogy kiraboltak-e, nem ő inkább elköltözött.
Mert ő kevés hozzám. Nem tud nekem mindent megadni, amire vágyom. Úgysem fog nekem megfelelni hosszú távon.
Ezeket még véletlenül sem én rágom a szájába, sőt épp ellenkezőleg, állandóan bizonygatni kell, hogy ő sokat ér. Kicsit unom is.
Naszóval hívom, ő a metrónál vár (?????). Oké, jöjjön ide, dobja be a kulcsot a postaládába, ha nem akar velem lenni, én nem erőltetem, van jobb dolgom, mint az állandó kifakadásait, önsajnálatát és rosszkedvét hallgatni. De ő feljön megbeszélni. Jöjjön.
Persze három óra beszélgetés végén kimondta, hogy szinte mindenben igazam van, jól látom, akkor ő ma visszaköltözik, ott is aludt.
Jó.
De azért a lelkemnek baromira fájnak ezek a sebek, szeretnék biztonságban lenni egy normális önértékelésű férfi mellett.
Elkezdtem keresgélni, sajnálom. Ennél többet Ba felé nem tudok tenni, mint eddig megtettem. És nem is akarok, mert nem kapom vissza negyedét sem.
