Tobber életblogja

Nekem két főnököm van. Egy mindig megértő, figyelmes férfi, meg egy mindenki által rettegett mumus. Mindkettő zseni, de a másodikhoz szólni nem mer senki, elhalkul a folyosó, ha ő bent van. Tisztelik, de félnek tőle. Inkább meg sem szólítják, nem is várja el, némán, komolyan megy el mellettünk.
Nekem persze kihívásnak tűnt. Mert pont olyan, mint Apu. Teljesen sosem fogom megzabolázni, de én kedvelem. Velem csacsogni is szokott. Nevet néhány poénomon. Megkérdi, mikor megyek korizni, szervezzünk szocializálódást, a múltkori játékoknál épp egy csapatban voltunk, jót tett.
És ma egy hét után bementem. telefonáltam, amikor elment előttem, de intett valamit, intettem, hogy mindjárt. Mire letettem, visszatért, hozott nekem egy pohár forró csokit. Csak úgy.
Megköszönni már nem is bírtam, mert továbbment némán...
Köszönöm. Jólesett. A csoki, a gesztus is.