Szombaton volt egy éve, hogy Pasival öt év után szétváltunk.
Akkor azt hittem, vége a világnak. Aki akarja, olvassa végig a blogomat...
Hiszen jó volt Pasival, nyugalom, kellemes programok, hétvégén reggelire mindig friss sütit vadászott nekem akár a sokadik boltból, a kedvenc éttermemben ehettünk heti többször, nagyon művelt volt, érdekesen okos humora volt, százkilencvensok magas, izmos, formás, jó volt vele megjelenni, vagy Tiszán evezni, vagy éppen hülyülni órákat a plüssmacikkal. Túlságosan is egyetértettünk politikában, gazdaságban, zenében, könyvekben...
Még mindig fáj a hiánya így, hogy kb. egy két órás beszélgetéssel, veszekedés nélkül intéztük el a szakítást, azóta három összefüggő mondatot nem írtunk egymásnak. A kulcsokat lassan visszacserélhetnénk...
És ezerszer izgalmasabb, színesebb, boldogabb az életem most!!! Kiderült, hogy kik az igaz barátaim, komolyabban veszem a sportot/korcsolyát, vidámabb vagyok, mint bármikor. Visszaszereztem egy keveset az önbizalmamból, lefogytam 18 kg-ot, új munkahely, új lakás, új ismerősök, lásd pl szomszédaim, meg néhány pasiból átvedlett haver, az angol felturbózása, bátrabb kiállás...
Hát igen. Egy éve nem hittem volna még azt sem, hogy ezt túlélem.
Túléltem.
Köszönöm mindenkinek, hogy segítettetek.
