Ja igen, Zének elmondtam, hogy nem szeretnék zűrös dolgokba belemenni, ezért a hétvégét is ejtettük. Nem akarok monogám kapcsolatban lenni, ugyanazzal a pasival szeretkezni életem végéig, nem akarom, hogy ott éljen bárki nálam, és főleg nem ismerek olyan kapcsolatot, amiben ne lenne boldogtalanabb a nő nálam. Amennyi örömmel jár, annyival több kötelezettség a párkapcsolat, a megnövekedő házimunka, az elvárások, a számonkérések, baxtatások, folyamatos készenlét, mindig naprakésznek és jófejnek kell lenni és miért zuhanyozom aznap más másodszor, miért vettél cipőt, van már értelmetlen kérdésekre válaszolgatni. Egyszerűen sokkal szarabb lenne az életem úgy.
Igen, létezik 1-2 férfi, akik nem ilyenek, de tényleg csak 1-2 és én nem ismerem őket.
---
Párbeszéd a gazdasági vezetőnkkel:
T: -De jó nektek, jó nyaralást! Én meg itt sz.pok…
GV: -Gyere velünk.
---
Sokat dolgozunk mi szelfikirályok a megfelelő csoportszelfin, mindenkinek előnyös legyen és ne lógjon le. Egyébként az asztalnál még öten ültek mellettünk.
---
Utálom, hogy minden tárgy koszos körülöttem az irodában, hogy hozzáérek mindenféle tárgyakhoz, amit más is megfog és más nem mos annyit kezet, pl. mosogatószivacshasználat után, vécé, kapaszkodók, pénz. Undorító. Szeretem, ha tiszták a tárgyak körülöttem, és más nem nyúl hozzájuk, csak akinek ismerem a személyes higiénéjét. És igen, fázik a lábam a cégnél 22-23 fokban nyári semmi ruhában, zárt cipőben. És irtóra fárasztó úgy dolgozni, hogy még akkor is beszél valaki hozzám, amikor már megkértedm hogy menjen arrébb, hisz ezer munkám van, és még ha hisztisen fel is fogja (nem szokták), akkoris 2-3 percen belül jön a következő, és megint egy és megint és megint és megáll és beszél kérdés nélkül és érdektelen butaságokat, ami nem érdekel és nem érek rá, és a jobbja felfogja, hogy dolgozom, ezért „csak” bámul a pofámba, értitek, úgy dolgozni vagy telefonálni, hogy bámulnak az arcomba, meg akik kijönnek az irodákból, hogy senkit(?) ne zavarjanak a telefonálásaikkal és kihangosítják a telefonkonferenciákat, a fejem fölött, egymástól négy méterre, ergo kiabálva beszélnek át, ha telefonálok éppen, akkor hangosabban is, mert nem hallanák egymást, és a tárgyalóban is 10-12-en röhigcsélnek, majd állnak meg előtte még kvaterkázni és a takarítónőnk feltűnési viszketegségében ordítva és hosszan közöl semmiségeket és képtelenség naponta változó 30-40 embert minden nap megkérni arra, hogy kussoljon már, és kilincshasználat nem ment a tanyán, ezért bebaszogatják az ajtókat és egyszerűen szétrobban a dobhártyám, összerezzenek az ajtócsapkodó falremegésektől és elpattannak az idegeim, elmenekülök a mosdóba hogy lenyugodjak a pisilés közben egy kis csenddel és három fokkal melegebben, de ott is becseszik az ajtókat és nem, nem vagyok pszichiátriai beteg, ennyi ingerben képtelenség egyszerre több munkára is precízen figyelni, számolni, könyvelni, grafikonokat készíteni, szervezni, fogalmazni, ellenőrizni, megérteni az ezer folyamatunk naponta változó szabályzatrendszerét és még jó arcot is vágni ennek a sok figyelemkicsikarós és másra tojós majomnak, sikítani fogok.
Ez a csoport szerintem erősen közös halmaz az M7-esen középső sávban döcögőkkel.
---
Cs szerint egyedül én tudom lecsillapítani a civakodó Té és Pét, rám mindig hallgatnak, és állítólag egy tőmondatomra abbahagyják a balhézást. Szerinte úgy hallgatnak rám mindketten, mintha az anyjuk lennék.
Nekem már fel sem tűnik.
Úgy tűnik, ha nem folyamatosan feszítik az emberek az idegeimet, akkor jól kezelem őket.
