Kéne csinálnom a munkámat, a rámsózott másik munkát, közben ezer közeli ügy kivizsgálását, tegnap három mítingem ér össze a négyből, enni nincs időm, éljen a cukorbetegség, ideges és ájulós leszek éhesen. Videós mindegyik, hogy véletlenül se tudjak közben egy szenyát bedobni, a beözönlő levelekre válaszolni, nyomtatni egyet vagy őket lenémítva telefonálni, pedig SOS feladatokat intéznék közben, fontos emberek várnak. Délben van fél óra „szünetem”, dolgozhatnék végre, akit csak felhívok, elhajt, hogy ebédel. Már szorított a szívem.
Legalább végre tudok betétet cserélni, az is öröm.
És akkor Anyu megkér, hogy félóránként telefonáljak apura.
És megint nekiáll mártírkodni, azt hiszem, kezd kiakadni az egész szitun apuval. Megértem, de kicsit elegem van az előadásmódból, hogy csak neki nehéz az életben.
Ha panaszkodnék a munkára, kioktat. 38 éves kora nem is dolgozik, nagymultikörnyezetben sosem járt.
És akkor a lényeg: ő lemond a Nagyika-örökség budai lakás részéről az öccse részére.
Nem megosztoznak a testvérek négyen és esetleg vagy ők teszik kényelmesebbé a nyugdíjas éveiket, vagy ne adj isten a gyerekeknek adnák, hogy én pl. 18 év után talán tudnék venni egy plusz fél szobát a 38 nm-emhez, unokatesóm beköltözhetne a víkendházából, neeem. Az öccs a fontos, mert ő félelmetes, meg fenyegető lenne, meg nem tudna hol élni. Oh, szegény, 40 éves kora óta az anyja pénzén él-iszik-cigizik a kisszobában, de tarhálni tőlünk tarhált, Nagyitól lopott, így is megterhelte a lakást milliókkal, tehát el lesz árverezve, úgysem lesz hol tovább élnie.
Hát itt jöttem rá, hogy én idióta, aki fél éve nem alszom a munkám miatt, hogy becsületesen tudjam végezi, sosem lóg, aki a lelkét kiteszi a családért, tanul, nem iszik, nem lop, nem adósítja el az anyja lakását és még mindenki érdekeit is előre helyezem, én xart sem érek. Mert az erőszakos öccs a minden.
Megint érzem a fontosságomat. Unokatesóm is.
