Miért egy nappal később kerül ki a poszt?
Kiskoromtól meggyőződésem volt, más is úgy nyugtatja magát, hogy hasonfekve a sípcsontjával rugdossa az ágykeret szélét.
Fura a világ, hogy semmit nem vesz észre mások lelki gondjaiból. Valszeg én sem. Az emberek továbbra is vidámak velem (ami jó, persze, csak nehéz egész nap mosolyogni. Ha nem mosolygok, belémköt néhány barom, hogy nem vagyok készséges vagy büdös a munka. Nekem).
A cég összeomlóban, egyelőre nincsen jóslat sem. A hatodik sziklának hitt kolléga hagyja el a hajót, meg sok közember is.
Mivel én csendben ülök (és dolgozom, de kifelé csak a billentyűpüffögés látszik és nem rinyálok, ergo nincs feladatom), odajött egy középvezető, hogy eljárhatnék tárgyalni, gondoljam át.
Az agyam eldobom! Időm semmi, a munkák egy része még a csőben és neki sem tudunk hasalni, havi 2-3 nap túlórák ingyen, ebéd, pisilés luxus.
Rutinos és erre tréningezett kollégáknak felkészüléssel, utazással egy teljes napja megy el egy ilyenre, mellesleg én nagyon rossz vagyok idegen szituknál a meggyőzésben. Mondjuk a saját életemben is fejlesztendő terület.
Igen, én nem viszem vissza a penészes barackot a piacon, mert megsérteném szegény kofát.
A ritkaokos keresztfiam apja mesélte, a kissrácot dühíti, hogy valamit nem tud eredendően. És meg kell tanulnia. Merthogy ő okos. Tehát már tudnia kéne. Mindent is.
És a homlokomhoz csaptam. Ugyanígy dühöt érzek, ha valamit nem tudok. Most sok infót nem tudok az új feladatok miatt. És ez frusztrál. Pedighát sok-sokszáz oldal anyag, napnyi videók, így sem hangzik el minden, nyiiiilván nem kell mindig mindent értenem, mégis nehezen mentem fel magamat.
Mondjuk tegnap tényleg buta lehettem, megkért a foglalkozáseü doki, hogy üljek le a székre, leültem, rámszólt, hogy üljön le. Mondom, ülök. Azóta sem tudom, mi a fszra gondolt, de mosolyogva néztem tovább. Ülve. :D
Azt is utálom, hogy ismerősök, barátok úgy magyaráznak nekem, mintha buta lennék. A bicska kinyílik a zsebemben. (Pedighát ha ő hiszi azt, hogy még ennyit sem tudok, akkor ő a hülye…)
Na, ezeken dolgozom.
Frontin állandósult, émelygés is.
De.
A pénztárnál mögöttem álló lánynak felajánlottam a matricáimat, megköszönte, kedvesnek nevezett, majd rámnézett „és milyen szép is vagy”.
Így kánikulavörös fejjel, lenyalt hajjal meglepett.
Meg Gé férje dicsért, jól áll a fehér ruha.
Meg a kollégák bókolnak.
Meg egy óra repimegjelenés helyett öt+ órát iszogattunk a kollégákkal nagyon nevetve. Nem is emlékszem, mikor bandáztam legutóbb szabadtéri (ál)romkocsmában. Szerintem 3 éve legalább.
(Mondjuk mára beállt a derekam és fáj minden porcikám, ezek a deszkapadok már nem nekem valók, a sóder sem pántos szandálban.)
