Tobber életblogja

Pénteken(!) a főnököm ráhúzott 1,5 órát, már udvariasságból is nehezen mosolyogtam.

Összefutottam Anyuval, eljött velem papírboltba, majd IKEA-kereteket venni. Kitaláltam valamit a falra a tévé helyére, amit már egy éve elajándékoztam.

Biztosan nem nekem van a legkeményebb munkám, de annyira kipurcantam az elmúlt hetektől munkailag és a környező elkeseredett légkör miatt, hogy nem takarítottam, beájultam az ágyba, aludtam tíz órát, felkeltem reggelizni és epilálni, majd tovább aludtam még ötöt!

Este Kócos megmasszírozott, amiben jobb minden(!) általam ismert profinál, néztünk filmet, sztoriztunk, összebújtunk, majd engedélyt kértem, hogy aludjak, még kekszelni sem volt erőm. Nekem. Nekem.

Reggel pótoltuk be. Készítettem reggelit, játszottunk a cicával, ölelgetett, majd hazament délelőtt, én meg bepakoltam a mosogatógépet és lekucorodtam olvasni.

Délben öltöztem csak fel, szégyen vagy sem. Főztem ebédet és egész délután a hozzám simuló, szunyókáló cicával a combomnál rajzoltam.

Egy rajzot elkészítettem, bekereteztem, még van 6-7, aztán hozzáteszem azt a vidám, színes festményemet (oké, Vaszary egyik Pestet ábrázoló képe, csak lekoppintottam), ami már 3-4 éve vár a polcomon. Szerintem jól mutat majd a színkavalkádja a fekete tollrajzok között.

Terveztem kondit, táncot, cimbiket, semmihez nincsen késztetésem.

Nahát annyi és olyan sokféle feladat zúdult rám, hogy képtelenség mindnek a végére járni, főleg ilyen agyhalott segítőkész támogatószervezetekkel. Pedig én aztán szeretek mindent magam megoldani, amit csak lehet.

Nyomultam az IT-s összekötőnknél, kamuval akarják kiszúrni a szememet, hogy nem kapok új gépet (tőlem ez is jó, ha rendbepofozzák használhatóra).

Megkért a főnököm, hogy dolgozzak ki egy koncepciót, amihez egyelőre nem tudom, hogyan nyúljak, de a mentorom sem, viszont imádom a feladatot.

Hétfőn egyeztetek egy izgalmas felmérésről.

És közben pörögnek a saját munkáim, a rámsózott rajtammaradt szívességből elvállaltak, lassan jönnek a havi zárások, hihetetlen tempó van, amit szeretek.

De most kávéznom kell egyet.

Az megvan, amikor kollégáknál az önreflexió ismeretlen tulajdonság? És másokat bosszantva cselekednek, de fel nem ismernék, hogy szórakoznak másokkal, csak pöffeszkednek elégedetten?

És amikor nem tudom eldönteni, hogy az IT, a HR, saját kollégám, vagy a logisztika (ezt mind ma!) adott nullább infót a semmitmondó válaszával (ticket lezárva, számlázható!), miközben az egyik anyag egy perhez kéne bizonyítéknak (eszkaláltam a bp felé, mert gáz lesz), egyik egy beszállításhoz kell pont nekik, egyik mindent megír, csak hogy mit kezdjek a rámsózott levéllel, azt nem, illetve ismerjem fel egy vidéki kisvárosi középvezetőnknek szignóját, egy meg ellehetetleníti a munkámat, mert a 4 éves, egy éve nulla karbantartású notebookom percekig nyit egy üres(!) Wordöt, képtelenség, pedig kéne egyszerre 2 (nemhogy több) programban dolgozni és nekem tilos újratelepítenem és azért nem kapok újat, mert a Win10 alatt nem futnának a szoftverjeim (bár akkor másoknak sem, akik viszont kaptak, tehát nem igaz. MS Officet és SAP modulokat használok csak, amit mindenki).

És hiába várunk valakit hosszú percekig álldogálva, mert ő meggondolta magát és szar a kaja ma a menzán és a tegnapit is kidobtam és rámküldenek anyagokat, de nem árulják el, mit várnak, mit tegyek velük és én futkosok utánuk és ma ismét volt egy beszélgetés, hogy miért hozzánk fordul szívességért, amikor van saját embere (dehát ő olyan bunkóóó) és még vagyok is akkora fax, hogy segítek, de az én költségemre megy így és a prémiumcéljaim között szerepel a költségvetés tartása.

És úgy egyébként is naprakésznek kell lennem legalább 40-50 témában és naprakész nem vagyok, max. a legutóbbi utánanézésig kotorgatok az emlékeimben.

És Kócos is fika volt tegnap, ezer éve ígéri, hogy a kezemben percenként direkt alakváltó 12 kg-os almoszsákot segít felcipelni, erre most visszakozik (akkor felcipelem én, vagy megkérem Kismacskát).

Nem, nem fog megjönni.

És tényleg szép az élet, ide csak hőbörögni járok. Mesélhetek arról is, hogy ebédnél áradozott kollégánk egy munkatársunkról, úgyhogy délután őt küldtük fel a dokumentumokért. ;) Nagyon tetszik neki, hogy csibészkedünk. Csak összehozzuk őket...

Milliárd nagyobb gondom van, de akkor is baxsza a csőrömet, hogy egy Kollegina, aki éjjel tud írni, hogy melyik ügyeletre rohanjon, mert fáj valamije (van guglija és van családja és én honnan tudnám), melyik taxit hívja, mert mind foglalt (én meg önkéntes munkában az összes taxicég diszpécsere vagyok nyilván), esténként panaszkodik cseten, ebédkor sír (lehetetlen bajokon, mint a hajhossza), engem tart fel, pedig mástól kéne szívességet kérjen (de őőő oooolyan elutasíííító, te meg jóóóófej vaaaagy! Na itt azért kiosztottam, hogy ne az dolgozzon már kevesebbet, aki tudatosan tahón reagál!), és akinek a búcsúztatót/ajándékot/virágot szerveztem, minden névnapra, szülinapra kap valami apróságot (mondjuk ez divat az osztályunkon, az én asztalom is roskadozik a bonbonoktól, gyümölcsöktől, magoktól, virágtól), na ő egy kanyi csokit, vagy két puszit nem dobott hozzám.

Fiúk, sminkekről lesz szó, lapozzatok.

Úgy döntöttem, hogy mocsokdrága kényeztető dolgokkal ünneplem meg magamat.

Munka után elsétáltam az esztélóderbe, hogy végre beszerzem a hőn áhított alapozójukat (tuuudom, szárít, de belülről hidratálok és a jelenlegi MAC tartós sem tocsog a zsírban). Előadtam a gyönyörűre sminkelt kislánynak, hogy egy éve nem voltam napon, alig szoliztam, ezért minden alapozóm túl sötét ÉS sárga a fejemen. Óóóó, akkor hívja a szakembert, majd ő segít. És kijött egy fehérre meszelt hölgy, akiről leírt, hogy nem a bőrszíne szerint sminkeli magát és akkor nagyon kulturáltan fogalmaztam. Megmondta, hogy nekem melyik árnyalat kell, ami a bolt neonfényében rizspornak tűnt az arcomon (én meg falfehéren is kreol vagyok NC40-42 körül), úgyhogy elkértem egy mintát, de otthon is borzalmasan sápasztott-szürkített. Majd adok még egy esélyt, milyenre oxidálódik, csak értenek hozzá!

Átmentem a bobbiba, ott bronzosítót és egy fogyóban lévő szemhéjpúderomat vadásztam le (NE guglizzatok rá a bobbis szemhéjpúder-árakra!), a kislány tündéri volt, vicces, előzékeny, mindenféle csodát mutogatott, ha nem vagyok spórolós kedvemben, tuti rábeszél még egy csomó gyönyörűségre onnan, imádtam. Így is otthagytam egy szép összeget. Na ez a vásárlásélmény, köszi, kedves eladólány.

Az Urban Decayt nagyon hiányolom itthonról, meg persze a naaaagy high end márkákat (Anastasia BH, Laura Mercier, NARS, Shiseido), de akkor minden pénzemet otthagynám. Mindezt úgy, hogy heti egyszer ha sminkelek közepes minőségben.

Tehát új alapozóm nincsen. Vagy kap még egy esélyt a double wear, vagy visszamegyek a MAC-ba, ahol az előző árnyalatomat sem sikerült igazán eltalálniuk, vagy az Ó utcába, ahol a Paris Berlinemet vettem és imádtam (és nem felejtem, hogy Bével voltunk és a péntekenként a cégünktől elhozható virágdekorációt cipeltem magammal), de legutóbb rossz árnyalatot adtak (vittem a kiürült üveget, nem én tévesztettem) és annyira bunkón beszéltek velem, amikor bocshogyélek reklamálni mertem... Ezt 8-10 000 Ft-os alapozóknál különösen sérelmezem, a piacon nem érdekel a zöldségesnél.

És a legdurvább, hogy ezektől egy cseppet sem leszek szebb, csak szórakoztat...

...szeretném alulról lefotózni a macskámat, ahogyan a virágtartó üvegasztalomon felszik, mert szerintem irtó vicces a kilapult macskahas/láb alulról, de 1. a cirmosoknál a minta bezavar, 2. nem marad ott, amíg elszaladok a mobilomért, hanem felugrik és követ, 3. az sem segít, hogy alatta van az etetőtálkája, ezért ha ott babrálok, az tuti pavlovi reflexet kapcsol és felkelve rinyálni kezd bele az arcomba, hogy ő azonnal éhenhal (szívszaggatóan kiabálva, amiért meg is sajnálnám, ha aznap nem a harmadik reggelije miatt drámázna*).

Kitalálok valamit.

*Bunkóság kiröhögni? Mert én nagyon szoktam...

Két búcsúztatót szervezek megint, plussssssz ma is elárulta egy kolléga, hogy a tartós táppénzről már nem ide jön vissza.

Cuki volt, felhívott, hogy nagyon sokat köszönhet nekem, meg minden. Dehát akkor is.

Szomorúság, elkeseredettség az egész országban, nyomasztóak a munkanapok.

Közben cimbikkel szervezzük a farsangos bulit, meg egy társasozást, meg kvízt, meg táncot.

Közben betaknyosodtam, gondolom, a gyerekek valamelyikétől kaptam el a nulla immunrendszeremmel. Szerintem már egyik lerázott pasika sem hiszi el, hogy még mindig nem gyógyultam meg.

Lassan ideje továbbmenni az orvosi vizsgálatokkal, de semmi, de semmi lelkierőm fél év orvoshozrohangálás/kórház/műtét után, és a hegem is csúnya, na.

Kinevetek huszonéve volt szeretőmet, merthogy unja az asszonyt, gyerekeket, úgyhogy így évek után váratlanul rámírva, semmit nem kérdezve rólam kijelenti, hogy holnap(!) átjönne izélni. Szintén tegnap. Tíz éve nem láttam, általam túlságosan is kedvelt táncossrác írt, érezhetően kihasználná az odaadásom-tudásom-kapcsolataimat, lerázom. Elképesztő, mennyire elvesztik a realitásérzéküket negyvenes férfiak!

Ők a hatalmas vesztesei a milf-kultúra és a Tinder kombójának. Ha szingli egy nő, akkor a vonzóbb, gondtalanabb, nem csak lopott fél órákra ráérő vidám kismacskákkal játszik.

Az elsőn lakik egy kinti-benti kismacsek*. Napi kétszer kiengedik, a házból is elmehet, majdcsak visszaengedi egy arrajáró. Senkit nem zavar.

Csak engem egy kicsikét, mert az én cicám ki akarna szökni haverkodni, de nem engedem. Nincsenek (minek is) kinti oltásai, nagy nehezen irtották ki az élősködőit, nem szeretnék kockáztatni.

Illetve a kislány rendszerint a lábtörlőmön üldögél, aggódom, hogy beszökik a lakásba elmenetkor.

Ma 11 felé Szomi szomszédom küldött egy fotót, amint a másik cicus az ajtómmal szemben kényelmesen összekucorodva üldögél, ezek szerint napközben így kommunikálnak. Nem is látták egymást, de nagy cimbik lehetnek a hátam mögött. <3

*A kísértetkisfiú kísértetkismacskája, emlékeztek? Eldöntöttem, hogy macskát akarok, erre a lépcsőházban összefutottam egy kisfiúval, ölében egy vemhes cicával, pedig sem kisfiú, sem macsek nem lakott előtte a házban.

Nagytakarítottam, nagyrendetraktam és még mindig elégedetlen vagyok az eredménnyel.

Elintéztem pár ügyet, aztán átjött Kócos és mutattam neki izgalmas dolgokat, amiket imádott. Nekem meg még nagyobb izomlázam lett tőle. ;))))

Vasárnap átjött Anyuékhoz a család közép- és kiskorú generációja, egy-kétévesek sikítva rohangálása töltötte be a teret. Imádtam, annyira édesek a kicsik is, meg ahogyan a Keresztfiam bánik velük! :)

(Gy.k.: imádom a gyerekeket, csak magamnak nem szeretnék. Röviden ennyi. Nagyon élveznémem esténként a csendben olvasgatást ha a macskám nem a világ legpofázósabb kis állata lenne.)