2005-ben kezdtem el írni a freeblogon.
Ha egy időutazó elmesélte volna a 2018-as életem, körbenevetem. És kicsit irigykedtem volna, milyen jó is lehet az.
Lassan 42 éves leszek. Úgy érzem, jó úton.
Minden vágyam a szabadság volt. Nem az anarchista fajta, szeretek dolgozni járni, tanulni, szeretem a szabályokat, a KRESz-t, pontosan fizetem a számláimat és allergiagyógyszert is beveszek színház előtt, hogy ne köhögjek a kosztól.
Gyerekkoromban akkor voltam jó, ha nem zavartam a felnőtteket. Nem lehettek saját érzéseim. Vágyaim. Terveim. Fájdalmaim. Én azt nem tudhatom, majd eldöntik a fejem fölött, mit szeretnék, mit érzek. Valójában még felnőtt koromban is megkérdőjelezik a tetteimet.
Arra vágytam, hogy a szüleim elfogadják, nem vagyok hülye, nem szólhatnak bele a döntéseimbe.
Arra vágytam, hogy kialakítsak egy egzisztenciát, legyenek döntési lehetőségeim.
Arra vágytam, hogy ne függjek más véleményétől. Hát pár éve pont lexarom, ki mit gondol rólam. Azóta a környezetem is elfogadó lett velem.
Arra vágytam, hogy ne legyek kiszolgáltatva senkinek. És igen, én az anyaságot, és főleg a GyED-es létet annak tartom. Nem is a gyerektől függést, mert az egyértelmű, hanem a társtól, férjtől függést kerülöm.
Arra vágytam, hogy szinte csak azzal kelljen foglalkoznom, ami felhőtlen örömöt ad. (Ezt a gyerekvállalástól függetlenül írom, azt hatalmas kalandnak és csodásnak látom, csak én nem szeretnék.)
Arra vágytam, hogy olyan emberek vegyenek körül, akiket nem zavarnak a kötődési problémáim.
Sikerült.
Ami nem megy 13 éve, az a fogyás a monogámia. Ezzel harcoltam, megadtam magamat.
Független vagyok.
Nem könnyű menet, sok a kihívás.
Talán most érzem leginkább, hogy az elmúlt évek történései és cselekvései mind a szabadság irányába tereltek.
Még meg sem fogalmaztam, a lelkem már tudta.
