Tobber életblogja

Jól van, megy ez. Holnapra is hagytam munkát, annyi a nyakambaszakadt. Szokásos káosz, egyszerre ezer ügy párhuzamosan, Kolleginának fogalmazás-segítős, mindenki mindent hosszan mesélős napok.

Tucatnyi de jó hogy látlak és két puszi, még tucatnyi nem puszilkodós.

Nem vagyunk puszilkodós kollégák, meg is lepett.

Végre sikerült tökéletes kontyot alkotnom és nem esett szét, maxiszoknyám hozzámnőtt, többet le sem veszem, smink is fennmaradt.

A drogériában spóroltam nagy összegnél 25%-ot, a kedvenc kellékboltomban összesen 25%-ot fizettem, sikerült úgy kihozniuk. A hat eladó és két tulaj tudja a nevemet, az új alkalmazott nem, hátul kvaterkázok ismerőssel, hallom a saját nevemet: már tanítják az új eladónak, ki vagyok, mire kimentem, kérdezte, hogy meggyógyultam-e, mert hallja. Oh.

Bizniszeltem anyagokat, cserébe olyat varrtam, aminek nagyon örültek.

Rossz helyen szálltam le a villamosról, így Békához közelebb voltam, mint az otthonomhoz.

Sikerült finom sós rágcsa receptet ajánlanom, szerintem nem gondolta végig Bé, hogy a készítése rám van szabva, órákig kell pöcsölni vele. De finom. Tényleg.

Ma csak takarítás, rendrakás, főzés, varrás egy kicsi, holnap hajnalban randi Őszhalántékkal, aztán munka, majd táncosokat nézek (táncolni akarok!), aztán TCsV párjával koccintunk, aztán menüt kéne kitalálni, este ugye a lenti iszogatás, vasárnap délben bevásárlás, T-vel főzögetés-sütögetés estig, majd kezdődik a hét.

Mondom, sikerült visszalendülnöm a régi körforgásba.

Hogy néha miért is szeretem az egyedüllétet?

Mert a haverjaimmal egy üljünk le fröccsözni szombat este nyolckor egyeztetés úgy néz ki, hogy:

Ketten is kitaláljuk, körbeírunk hétfőn.

Én hagyom, legyen a másik hely.

De akihez átmennénk, még nem tudja, csak a párja, mert ő akkor tálalja otthon, ha van érdeklődés.

TCsV bizonytalan, függ a párjától.

Gé csak akkor jön, ha kedve lesz, ezt nagyban befolyásolja, kik lesznek ott.

Én jelzem, hogy megyek, de mivel előtte munka-haveri limonádé-zenekar megnézése-hazarohanás, ezért kedden(!) jelzem, hogy kések 15 percet(!).

Erre a szervező hőbörögve ír a válaszomra, hogy ismer minket, el fogunk fáradni aznap és nem fogunk menni. Célozva annak a fixen visszajelző 3 embernek, akikre mindig lehet számítani (rám is!), ha ők mondanak valamit, akkor ott lesznek. A szervező pont nem olyan, pontatlan, utolsó pillanatban lemondó-módosító, programot lebegtető.

Mivel nincs kedvem vitázni egy szombati esti fröccsözésről, nem reagálok az igazságtalanságra.

Gé kivételével más sem. Nem játszmázunk.

Amire most a reakció, hogy Gét kérdezgetik, hogy TCsV meg én megyünk-e.

Miután legutóbbi levelem épp erről szólt, hogy megyek, Gét megnyugtattam.

Jó, akkor neki is lett kedve, jön.

Aztán Gé ír, hogy TCsV szólt neki, kizárólag(!) akkor jön, ha én is megyek.

Tehát megnyugtatom TCsV-t, hogy megyek, bár kocsival, így inni nem fogok, ám útbaesőket útbaejtem.

TCsV párja majd eldönti, szvsz nem fog jönni.

A többieket megkímélem az itt szerepléstől.

És még csak csütörtök van.

És csak egy négy órás iszogatásról van szó.

A bonyolítós haverjaimat le kéne cserélnem olyanokra, akik egy megyünk-e valahová kérdésre annyit válaszolnak, hogy igen, majd aztán megyünk is.

A kollégáim és a táncostársaim is hasonlóak. Na ki irigyel? :)

Például egy nagymulti. Két hónap után ugyanazok a rutinok.

Rámmosolygós főnökök, vidám kollégák, majd stressz, majd újra.

Sok meló, nagy zajban.

Új kávékat próbálgatunk Csinikollégával, ennyi újításról tudok beszámolni.

Közben forrong a mély.

A Toyota elkényeztet, emailt ír, ha lejár a forgalmim, most meg remek új ajánlatokat küld.

T. (nem Té!) elkényeztet bókokkal és ismét együtt töltené a vasárnapját velem. Jeleztem, hogy csak baráti szinten továbbra is, neki az is jó. Én meg elgyengülök az okos és humoros férfiaktól.

Ma nem az előre elképzelt kellemetlenségek okozták a legnagyobb sokkot, úgymint egész napos ülés és hátfájás, koránkelés, melltartó viselése 2 hónap után, harisnya és kontaktlencse viselése, mit vegyek fel lapos sarkúhoz, ha nyári ruhához még hideg van, ruhavasalás, bkv-n a tömeg, ahol vagy én ülök bunkók mellé, vagy ennyi van köztük, egész nap neonfény és levegőtlenség, zaj és sokszáz email, az észlények zaklatása, akik nemhogy a házonkívüli választ nem olvassák, hogy táppénzen vagyok, ezért naponta írnak, hogy mi van már, fel nem hívva, mert azt Kollegina felvenné, de amikor újra írnak, akkor a rendszerünkben zöld színű a nevem, ha házonkívüli van beállítva, ez sem tűnik fel, ők rendületlenül érdeklődnek mivanmá, a fele megoldódott, a fele 5-6 hét alatt sem volt ám olyan sürgős, mint beállították, aztán rajtam keresett hivatalos ügy, amiről előkapartam a bizonyítékot, hogy a nekem emailezők közül három megkapta (jaaaa, tényleg elkülded februárban!), a sminkem nem tartott egész nap, elszoktam tőle, a kontyom állandóan szétesett, már túl sok a hajam, a főnökeimmel nem is találkoztam, hogy akkor most mi is van velem.

A legnagyobb sokkot mégis az okozta, hogy belenéztem a lift tükrébe, és szó szerint(!) úgy néztem ki, mint

.

.

.

.

.

.

.

.

.

Amy Farrah Fawler.