Meg kell állapítsam, hogy bár a családom mindig is szeretett engem (ezzel sosem volt gond szerencsére, inkább a seggembemászással túlzásbavitellel), de egyre világosabb, hogy a gyerekeket és a kutyákat nem bírom levakarni magamról.
Tegnap a kilencéves ült állandóan az ölemben, pedig nagylány már, az öccse meg szatellitként bolyongott körülöttünk, ma egy 40 kg-os kutya tapadt rám rajongva nagynéniéknél, a végén már azt megengedte, hogy a két első mancsát felemelve táncoljak vele, és még élvezte is. Csodájára jártak.
(Kicsi koromtól ilyen hatással vagyok a kutyákra, nem tudom, mit látnak bennem, szeretem, de nem tudom elképzelni, hogy saját kutyám lenne...)
Azért a családi öregek nagy mesélők, volt ma Horthy sofőrje, villanyszerelője, Szálasi, Orbán felmenői (mármint nem szidva, hanem sztorizgatva róluk), wehrmachtos távoli rokon (erről eddig nem is hallottam!), úriszabók és angol szövetek, békebeli idők egy kisvárosban körbejáró borbélyokkal, jazzelő kispapokkal, exfőnököm gyerekkorával, ahogy az kell. Anyu vonala nosztalgiázósabb középpolgári, apué (a tegnapiak) sokkal modernebb, nyitottabb, tervezgetősebb, maibb értelmiség.
Dehát kellett ma a rántotthús zsírban sütve a tegnapi avantgárd ételek után.
És meghorgoltam egy fél sálat az ünnepi asztalok mellett töltve.
Továbbra is utálom a karácsonyi kajákat, mintha valaki egy listát írt volna, miket nem eszem meg, a káposztától a szárnyasokon és linzeres tésztákon át a mézes-édes szörnyűségekig. :)
Ilyenkor direkt tilos finom főzelékeket, lecsót, főtt tésztákat, kelt tésztákat vagy csokis bármit csinálni? Vagy legalább egy jó szendvicset? :))
