Ülök a kanapén feltett lábbal. Mosolyogva hallgatom aktuális vendégemet.
Udvariasan jelzem, hogy egy órát beszéltünk meg és közel három órája itt van.
Nem kapcsol, újabb sztorikba kezd. Kedvelem, máskor meg is hallgatnám.
Megint célzok, most mintha elállt volna a szél, mehetsz (kocsival van, de mindegy). Mondja tovább órák óta.
Lecsúszom a kanapén fekvésbe, megkérdi, rosszul érzem-e magam, igen, erre mutogatja tovább a fotóit.
Beszéljünk meg inkább egy másik napot, hogy befejezzed a témát. Nem fogja az utalást. Hogyan mondjam még udvariasan???
Közben a fejemben egyre hangosabban ordít egy hang, hogy baaaaaaazmeeeeg nem érted, hogy lerohad, úgy fáj a lábam???
Mintha egy kamion lenne hozzákötve és szakítaná ki belőlem???????
A fekvéstől felgyülemlett izééé gázok szabadulnának ki most azonnal!!!!!!
Miééééééért gondolod, hogy az a beteglátogatás célja, hogy ülök ott mozdulatlanul egy kényelmetlen pózban, húzza a lábamat a görcs, már nem bírom masszírozni, de jó nekem hogy végighallgatom a történeteket, amikor mooooondooooom, hogy menned kéne!!!!!!
Otthon túl jól neveltek és túl őszintének hat a mosolyom, mert nem hallatszik ki a fejemből, a kurva életbe!!!!
Béká felugrott pár percre néhány napja, egyedül ő látta, hogy szarul vagyok. Pedig téééényleg próbáltam kedves lenni vele. :D
A lányok sokkal figyelmesebbek. Hoznak inni (két mankóval ugye nem lehet italt arrébbvinni), megkínálnak, érdeklődnek, összesöprik a morzsáikat maguk után.
Viszont a pasivendégek leülnek és csak mondják a végtelenségig, mintha végre bejutottak volna a keresett pszichiáterhez és ömleszik a bajaikat.
És újabbak jelentkeznek be naponta többen. Hogy idejönnének.
És egészségesen szivesen látnám őket, persze!
De feeeeeeküüüüdnöm kell, pihengetnem, nem vécét takarítanom az egyik mankón egyensúlyozva minden látogatás előtt ha épp Anyu lelépése után használtam, meg a vendégek után ismét, hajatmosni, hogy a párnától összecsomózodott hajam szétszedjem de még a nejlonhúzás-kádbaszállás is tortúra, feldobni némi sminket a pangó emésztésem okozta pattanásokra, kerülgetni a vendégség után széthagyott székeket amiket mankóval egyensúlyozva rugdosok a falhoz hogy elférjek mankóval, koszos poharakat, amit senki nem dobna a mosogatógépbe, és fel kell öltözni, ami Anyuval is fájdalmas, levenni meg már egyedül veszem le a nadrágot-bugyit a merev sínről, az röhejes és hasító akrobatamutatvány húsz percben.
Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee!!!
(Aki bejelentkezett már, és engedtem neki és most itt olvas, azokra persze nem vonatkozik! :))) )
Bocs, nem bírok mindig mindenkivel jófej lenni, akárhogy is szeretem őt, amikor jól vagyok. :(((
Lelkiismeretfurdalásom van, hogy ilyen gondolataim vannak. Hisz közben hálás vagyok, annyian aranyosak, előzékenyek velem, kaját hoznak, gyümölcsöt, stbstb.
Szar dolog, mert próbálok kedves lenni. De belül az a hang ordít, hogy pihenjél már le!!!
