Csak munkába megyek be, egyébként fekszem. Felkeléskor felveszem a monstrum szerkezetet, vicces eltakarni.
Van időm kézimunkázni, aludni, telefonálgatni (éééén?), leveleket megválaszolni, szortírozgatni, listákat írni, nosztalgiázni. Van időm, de még véletlenül sem válogatom ki a régi cipőket, nem pakolok ki több polcot, ennyi épp elég volt.
Nem hiányzik a minden esti 1-2-3 program, nem hiányzik a soktucat ember.
És bajban tényleg látszik, kire lehet számítani. Ahogy Szomi, vagy TáncosGé, vagy TCsV, vagy sokan felhívnak, hogy itt-ott vannak, hozzanak-e valamit, én meg nem is értem. A kollégák hoznak inni, enni, megcsinálnak bármi rohangálóst, a főnökeim felváltva kérdezik, hogy nem megyek-e táppénzre, hisz egy kolléganő ezzel hét hétig táppénzelt, két hétig fekve.
Nem. Fáj, de baromira. Kellemetlen, főleg hogy itt az utált nyár, és ezzel a cuccal igazán meleg bejárni. De nem bírnám itthon, egyedül.
És így annyi szeretetet érzek, mint még soha talán.
