Őszhalántékkal hazaértünk, amikor beugrott, hogy anyu nálam van éppen, úgyhogy bemutattam őket egymásnak, bájos szituáció volt...
Aztán anyu el és bizony izéltünk. Meg mindig én magyarázom el neki, hogy a nők mit miért tesznek, úgyhogy ismét tanácsadtam.
Aztán átmentem Ess-hez, hogy lezárjuk. Én nem akarom tovább (azt nem ecseteltem, hogy lassan gyerekeket akarok, csak hogy így nem jó), ő pedig magából hiányolja azt a szenvedélyt, amit érezni szokott volt.
Aztán megbeszéltük, hogy nagyon jó volt együtt, hogy Görögország romantikus hely, esélyes, hogy egymásbagabalyodunk ott, majd kért egy búcsúcsókot. Aztán az ölébe ültetett.
Aztán olyat izé, mint még soha.
És már közben is mondta, hogy ez az a szenvedély, amit várt!
Hosszan csókolóztunk még, szerinte úgy, mint akik valami továbbképzésen vettek részt, mindketten motyogtuk, hogy mekkora barmok vagyunk, hogy ezt abbahagyjuk, amikor kijelentette, hogy nála most rezeg a léc.
Tehát hogy bizonytalan, hogy abbahagyjuk-e.
Mondtam, hogy ezt már megbeszéltük, még öleltük egymást hosszan, majd eljöttem. Ki akart kísérni, kértem, hogy ne. A kertajtónál állt és nézett, amíg elbúcsúztam a kutyától, majd sírva el.
Ő sem bírta.
Ma együtt táncolunk.
És Illető érdekel a legkevésbé szegény. Pedig együtt ebédelünk mindjárt. Bár rejtetten romantikus lelkemnek jobban esett volna a "van-e kedved velem ebédelni", a "kaja?" helyett...
És még mindig nem fixált le velem randit, az ilyentől hülyét kapok!
Este írt egy smst, hogy rendben hazaértem-e, felhívtam, hogy megköszönjem, jólesett, hogy aggódik, mire ő csak morrant, hogy azért nehogy megijedjek, csak izgult, hogy nem karamboloztam-e, nem olyan túlaggódás, olyan anyai féle volt! Jobban esett volna egy szívesen, drágám.
Áh, Ess az én világom.
