Elszállt a hosszú bejegyzésem arról, hogy miért is vagyok egyedül vasárnap délután.
(Nem szemrehányás következik, csak tények.)
Terv: edzés vasárnapra. Atibá sokadik hívásomat, smsemet sem válaszolta meg, hogy lehetünk-e a jó pályán, ezért péntek este már senki nem tudta lefoglalni a nemolyanjót. Úgyis ömlik a hó/eső napok óta. Akkor menjen ki a Csapat (amely jelenleg az én nevemet viseli, mert én azt mondtam :)) ) a jégre, korizzunk. Csakhogy ma is esik. BéTi mondta le először, lábfájásra hivatkozva. Majd már úton voltam(!) a jég felé, mikor BSöcsi telefonált, hogy nem. Aztán IldÖcsi még beszállt a kocsiba, de már kori nélkül, csacsogni 20 percet. Közben BSöcsi is vonalban, újabb terveket ötöltünk ki, rossz idők esetére. Akkor már lemondtam egy lányt (aki pedig jött volna akár teázni is, de én azt inkább nem, ömlő eső és belvárosi parkolás sok egyszerre! :D), a két bizonytalan válaszadót pedig fix nemnek tekintem. Utálom, hogy érdeklődik, majd a rákérdezésre, hogy akkor jössz, várjunk, nem reagál. Ja, és Bé is jött volna, de belázasodott. Pedig végre rávettem egy kis korira, juhé! :)
Tulajdonképpen ugyanúgy egyedül vagyok itthon, mint ha nem szerveztem volna pár napot, csak így több a telefon- és benzinszámlám és a kedvem is sokkal rosszabb ezért. :S
Nem tudok senkit hibáztatni, csak leírtam.
Ha már IldÖcsiék felé jártam, bejártam gyerekkorom helyszíneit, bölcsi, ovi, iskola, régi pajtások házai... MINDEN összement! :)
...kivéve IldÖcsit, aki megnőtt. Az elmúlt 17 év alatt. Hisz már harminc éves! :)))
(Béká, IldÖcsi ömlő esőben nem próbálta a cuccost, de nála van!! A labdák viszont már nálam.)
