És én utálok várni, mennyi érdekesség belefér az életbe, ha mindig történnek a dolgok!
Nem kell life coach, nem akarok komoly életprojektet (a cégnél is utálom most a projektemet, pedig a projekt fogalma, illetve a belátható keretei, ütemezése és behatárolt vége szimpatikus fogalom). Tavaly elúszott a spórolástervem (oké, a nyudíjpénztár, ez-az megvan), idén arról szól a munka, hogy gyűjtök. A szakítás után, november elején összeírtam a középtávú terveket a kis krétatáblámra. Azokból mindent teljesítettem nyolc hónapon belül.
Ismét összeírok célokat év végéig, és egy éves időszakra. Másképp elúszom idővel, pénzzel, gondolatokkal.
Aztán majd lépek a cégtől, amint elviselhetetlen a stressz, a sok ember, a tömegközlekedés. Addig a fő cél a spórolás.
De nem tudom, mi lesz utána. Mire várok.
Gyűlölöm az irodai munkát, de jó vagyok benne, meg az emberekkel is ügyesen bánok, nem is tudom, értek-e máshoz.
Egyszerűen csak kiégtem.
Tizenöt post it az asztalomon tele elintézendő listákkal, inboxban többszáz levél olvasatlanra állítva, időrabló telefonok, hibásnál hibásabb szoftverek napi használatra ránkkényszerítve, kényelmetlen üldögélés, légkondi, neonfény, ajtócsapkodás, zsibongás, száznyi smalltalk naponta.
Spanyolország, vagy itthon, de látni akarom az eget, a madarakat, érezni a napsütést, hallani a gyerekeket a játszótéren.
Tudom, menjek el szabadságra.
Most bevárom Bét, gyorsan vacsizunk, majd 3 óra színház Budán.
Holnap munka előtt doki. A hétvégét kiveszem magamtól.
