Tegnap estére tört el a mécses. Utolsó kondi az edzőmmel, mától nem ott dolgozik. Búcsú a többiektől, akikkel együtt sportoltunk, mennek utána a másik terembe.
Már Judós3-ról beszélgetve is elpityeredtem, szerinte annyira éretlen, hogy évek múlva fogja csak fel, mennyit kapott tőlem. Mindent megadtam neki.
Aztán összeölelkeztünk többször, hiányozni fog, kedveltem.
Ő is, meg a Nagyfőnök nélkül is rendkívül fura dolgozni, Judós3 is hiányzik, túl sok a hirtelen változás hónapok, évek, Nagyfőnök esetén 11 év után.
Reggel egy cikkben láttam egy ismerős szót, ahogyan elneveztük a közösen vett sport kabalafiguráját, és azon tört ki belőlem a sírás, fél órát nem tudtam elindulni dolgozni.
Megszakad a szívem, annyira együtt éltünk, lélegeztünk, minden gondunkat megosztottuk, naponta hívott tízszer, bekísért, elémjött, körbeugrált, szerveztünk, terveztünk, betöltötte az estéimet, a napjaimat. És akkor hirtelen semmi.
Üresség mindenhol.
Felugranak az értesítései a telefonomon, napok óta nem irogatnak nők neki, az edzettjeivel, haverjaival csetel csak.
De biztosan nem szekálják még a nemmunkával, a kevés bevétellel. Amikor ott is rázendít a családja, akkor rájön, hogy nálam legalább tettünk is valamit.
Hányingerem van, szédülök, nagyon nem jó.
