Úgy érzem, elárultam Anyut. És ez nem hagy nyugodni.
Anyu segíteni akar a hitelemben. Évek óta rágja apu fülét a témával, hogy a félretett pénzük nagyrészét adják oda, hogy kifizessem a banki tartozásomat.
És tudom, hogy sokat veszekednek emiatt.
És a legidegölőbb, hogy ilyenkor nekemtámadnak, hogy én mondjam meg, mi legyen.
Nem tudom. Ha megerőltetem magamat, akkor tudom fizetni egyelőre (azon kevesek közé tartozom, akiknek volt annyi józan eszük, hogy forintban vettem fel és hogy csak akkora lakást vettem, amekkorát megengedhetek magamnak), hónapok óta turkálóból öltözöm, nem járok el az éjszakába, meggondolom, hogy a méregdrága menzánkon eszem vagy egy vajaskiflit ebédelek inkább. Két luxusom maradt: ha már nagyon sajog a csontom, akkor taxival megyek haza, illetve kéthavonta a takarítónő, mert asszem az átlagnál jobban szeretem a tisztaságot és ebben sokat segít, főleg mióta rokkant vagyok.
Cigi a mértékegységem: más dohányzik, egy hazataxizás 3 doboz cigi, a takarítónő kb. egy karton cigi, sztem egy dohányos nagyobb luxusköltést enged magának.
De nem vagyok megszorulva. Akkor a prémiumomból nem varrógépet, hajvasalót vettem volna, plusz még a gyógytornász-buli sem olcsó, de megengedem magamnak...
És nem akarom én megmondani, hogy bizonytalan gazdaságú országban két nyugdíjas nekemadja a pénzét. Nem tudjuk, mit hoz a közeljövő, de semmi fényes nem látszik. (Felhívna valaki, aki a fideszre szavazott? Elárulná, hogy még mindig komolyan gondolja-e?)
És ma a szépséges bunkózása után egy órával apám megint nekemszegezte a kérdést, hogy mit tegyenek. És azt mondtam, hogy nem akarom elvenni az ő megtakarításukat.
És ezzel elárultam Anyut, meg a harcot, amit otthon folytatott. És apu most felhasználja ellene, pedig annyit küzdött nekem.
Lelkiismeretfurdalásom van. De nem jöhettem ki jól, vagy nekik bizonytalanabb az anyagi helyzetük, vagy Anyut árulom el.
Hálátlan vagyok. Tudom.
