Tobber életblogja

Ja nem, nem volt megterhelő. Másfél óra lötyi tánc, meg egy majd' negyven (hehehe) perc alatt lekocogott szigetkör, futópadon, hö. Azért ennél bírok jóval többet.
(Csak fáj a hátam és mellem, de ezt már mondtam.)

Fuvaroztam a népet táncra, bementem, majd annyira szörnyen enervált volt a zenekar, hogy egy óra kínlódás után átmentem a közeli konditerembe és hátam fáj, mellem fáj, én biza kiadtam a futópadon magamból mindent.

Aztán visszamentem az utolsó fél órára táncolni és felvenni az utasaimat.

És fölismert a kulcskiadós lány. Jé.

Jegeltetek már szép nagy mellfelületet naponta sokszor?

Anyázós egy élmény, na.

Soha, soha nem fogom megérteni, hogy ha valaki jelzi, hogy baja van, azt transzformálják valami tehetségtelen pszichologizálás alapján?

Ha a nő azt mondja a saját rokonainak, hogy fizikailag és szóban is bántják, miért kételkednek, amíg egyszer maguk meg nem hallják és sokkolja őket?

Ha kéri a párját, hogy ha késik majd két órát, akkor írjon már egy smst és nem akkor amikor már ott várok a hidegben, és nem balhé hanem bántódás, ha az ember lánya szétfagy a saját névnapján az utcán várva.

"Légyszi ezt inkább gyengéden csináljuk, nagyon fáj" pár másodpercig váltás, majd újra durvulás, évekig, minden újítás, ötlet ellenére?

Ha nő barátait otthagyva lecsatol és kimegy a térre, majd nincs ott senki, telefonálva megkapja, hogy már csak fél óra, a lány meg bámulhatja a korizó haverok ismerős mozdulatait a hídról addig, dehát miattad késtem, mert virágot vettem - egy szál rózsa kb. 30 mp az útbaeső virágosnál.

Hogy ezek problémák-e?

Néhány nagy gond, néhány csak bosszúság?

Ez négy különböző, diplomás férfi komoly kapcsolatban, évekkel ezelőtt, velem.

Volt, amit szóvátettem. Volt, amit tűrtem. Volt, amin sokat próbáltam szép szóval változtatni. Ami biztos, mind a négyből le kellett volna lépjek hamarabb.

Megértem S. anyukáját.

"Nem kéne egyszer elhinni már a nőknek, amit mondanak, nem hisztinek, nyavalygásnak, sárkányságnak, jódógábanaztsetudja-szövegnek tartani?"

http://csakazolvassa.wordpress.com/2013/01/31/megint-nincs-szimmetria/

CBA hív, hogy látott egy plakátot, mit tanácsolok, vegyen-e jegyet arra a bemutatóra. Hááát, ő elég konzervatív, én imádnám, ő szerintem nem annyira, de meggyőztem. Jó, akkor megyünk. Mármint nagybátyáddal? Nem, velem. És fel kell készítsem a történelmi és irodalmi hátterére előtte, hogy értse, mert el akar mélyedni a kultúrában és ezek az első lépései.

Nem vagyok bölcsész alkat, de ennyi talán csípőből is megy.

Bár nem ez az elsődleges elképzelésem, ha egy 23 éves szépfiú kikezd velem... Azért előtte elviszem pár emészthetőbb rendező darabjára* is. :D

*Jaj, olyanon rég jártam, tippek?

Nem sok célom van a megosztásával, csak hogy nyomatékosítsuk: a családon/kapcsolaton belüli erőszak nem a tanyavilág elszigetelt jelensége.

Aki ismer, tudja az érintettségemet.

Azt mondta az Ádám, hogy szerinte az a baj a táncolással, hogy pont azokhoz nem jut el az üzenet, akiket bántalmaznak meg akik a bántalmazók. Gondolom, arra a tévhitre alapozott, hogy interneteléréssel rendelkező értelmiségi városlakó ember nem veri interneteléréssel rendelkező értelmiségi városlakó asszonyát és gyermekét és meg sem erőszakolja, az ilyesmi csak borsodi zsákfalvakban, Szaúd-Arábiában meg borsodi zsákfalvakban játszódó Tarr Béla-filmekben fordul elő.

Hát nem.

Egyrészt a vonatkozó felmérések szerint minden etnikai csoporton, társadalmi rétegen és lakóhelyen belül hasonló arányban találkozunk bántalmazókkal és áldozatokkal. Másrészt, sose jártam borsodi zsákfaluban vagy Szaúd-Arábiában és nem láttam Tarr Béla-filmet, mégsem nem tudom összeszámolni, hány bántalmazós sztorit hallottam, akár ezen a héten. A legtöbb persze a pácienseink közül kerül ki, ezek depresszió, szorongás, poszttraumás stressz zavar vagy személyiségzavar miatt kezelt nők, akiket vagy gyermekkorukban vertek / megerőszakoltak a családtagjaik, vagy később, a pasijuk, élettársuk, férjük. Ezek gyakran tanult nők, közgazdász, jogász, egyéb vezető beosztású is akad közöttük. A bántalmazók közül egy csomó értelmiségi, de olyanok, hogy híres író meg híres képzőművész meg neves professzor, nem is gondolnánk, hiszen olyan okos, tanult ember, nem is iszik, szép házuk van, két kocsijuk. A többi történet a tágabb ismeretségi körömből származik, szintén értelmiségi családban felnőtt ismerősömet erőszakolta meg a bátyja, vagy tudok olyan egyetemi oktatóról, aki a diákjaival élt vissza hasonló módon. Ezek a bántalmazók és bántalmazottak mind rendelkeznek interneteléréssel, el tud jutni hozzájuk az üzenet.

További tévhitek a NaNe oldalán, van köztük olyan, ami számomra is meglepő volt.

Másrészt meg egyébként az, hogy ugyanazon a napon 160 országban táncolnak nők a bántalmazás ellen, szerintem sem feltétlenül arra alkalmas, hogy a bántalmazókat közvetlenül eltántorítsa. Nem gondolom, hogy Sanyi megnézi a tévében és akkor aznap már á, inkább nem veri meg az asszonyt. Az ilyesmi inkább arra való, hogy a társadalom (társadalmak) figyelmét legalább egy kis időre ráirányítsa a problémára, hogy azok a döntéshozók és laikusok, akik nem találkoznak ezzel nap mint nap, legalább egy félóra hosszat kénytelenek legyenek ezzel foglalkozni, hogy írjon a dologról a média, hogy legyen róla szó, ne tegyünk úgy, mintha nem létezne a probléma. Talán esetleg még arra is való, hogy a bántalmazott nők ne érezzék azt, hogy teljesen egyedül vannak a földkerekségen a problémájukkal és senkit nem érdekelnek*. Azt se gondolom, hogy most megváltjuk a világot vagy valami, de most ez úgy szimpatikus nekem és van kedvem hozzá, pedig munkaidőben lesz és szabit kell kivenni.

Belinkelem nektek a Guardian vonatkozó cikkét is, van benne Robert Redford. Kicsit megöregedett, de jó fej.

(isolde.hu, az írója pszichoterapeuta, pszichiáter)

Hát akkor az úgy volt, hogy tök jó kis dumálgatós este után hazaértem és akkor már annyira fájt, hogy befstam és bár az az alkat vagyok, aki előbb C-vitaminnal kúrál, majd nemszteroidos kenőccsel/vény nélküli gyógyszerrel, egész jól ismerve a hatóanyagokat és hatásmechanizmusukat, majd felhívja biokémikus apját, de ez nem olyan. És rákerestem a neten a tünetekre. Hát, nem kellett volna, kibőgtem magamat.
Azért C-vitamint vettem be.
Aztán fél nap munka után elrohantam Tével sütizni mert nem elég szombaton találkoznunk fél napra, aztán tanfolyam, ahol én már jeleztem, hogy nem terítő lesz, hanem 10x akkora ágytakaró amihez még otthon jócskán dolgoznom kell, szóval feladat hiányában leültem a spéci talpas géphez és órákon keresztül autistán csigákat rajzolgattam sorban tűvel anyagra gyakoroltam az íveket a szabadkarral. Aztán a doki megnyugtatott, hogy gyulladás és valami góc, de nagyon fájhat (ja) és irány az uh, aztán köszönet komolyabb sorsú sorstárs gyorsreagálásának, aztán haza a kocsiért, sok tánc (ja, fájt) és szocializálódás aztán haza gyógyszerezni, jegelni.
Ez sok volt 24 órára.

Müzlinek üzenem, hogy az Újvilág szimfónia első tételére is remekül lehet bőgni a kihalt Rákóczi-hídon vezetve. :D

"4 éve dolgoztam egy multinál, mikor gyermekvállalás előtt/alatt, egyik délután felálltam és soha többé nem mentem vissza. A lehető legrosszabbkor hoztam meg ezt a döntést, de eljött az a bizonyos utolsó pillanat.

Mindig nevettem a burnout szindrómán, mint a többi hülyeségen amivel mosták az agyunkat a tréningeken. Az, hogy néha tikkel a szemem és fél éve nem tudom forgatni a nyakam, annak tulajdonítottam, hogy rossz az idő és a pasim sem elég kedves hozzám. Azzal tisztában voltam, hogy az ember lányát nem arra teremtették, hogy egy irodában üljön napi nyolc órát, század magával. De hát ilyen elkerülhetetlen dolgon nem illik panaszkodni, főleg mikor mindenki ezt csinálja. Különben is örüljek, hogy van biztos állásom, és normális fizetésem. Azt, hogy bölcsész létemre monoton, unalmas és stresszes munkát csinálok kellemetlen körülménynek éreztem, de azt gondoltam most már nem válthatok pályát, és ahogy múlt az idő egyre inkább ezt éreztem. És, hogy miért is kezdtem el ott dolgozni és főleg, miért maradtam ennyi ideig?

A rendszer végül is működik, legalábbis úgy tűnik. Fizetés időre jön, szépen lassan emelgetik is, körülbelül 10-re kell bejárni, mindenki egyidős veled, és a városi legendával ellentétében a kollégák jóban-rosszban kitartanak melletted. Aki nyomul, vagy rossz a stílusa egy fél év alatt úgyis kicsinálja magát. A szüleinktől oly gyakran hallott „hülye kollégák” kifejezés már a múlté. A főnökeimet vagy nagyon szerettem, vagy kedveltem, vagy közömbösek voltak. Soha semmilyen rossz tapasztalatom nem volt a vezetéssel kapcsolatban.

Álom munkahely, mondanák sokan, de akkor mi az, ami mégis arra késztetett, hogy inkább a létbizonytalanság, „inkább pincérnő leszek”, de én oda többet nem megyek be? Hát a „kiégés”/burnout szindróma, aminek az érzelmi-fizikai-mentális kimerültség a  tünet együttese. Például mikor a nálam sokkal komolyabb munkát végző barátnőim hívtak este, hogy üljünk be valahová, és annyira fáradt voltam, hogy csak a tévét tudtam bámulni. Vagy, hogy hétvégén képes voltam déli 12-ig aludni. Fekete karikák voltak a szemem alatt, pontosan kettő és már mindent, de főleg a munkát a lehető legkisebb szellemi erőfeszítés nélkül akartam megoldani. Ha egy probléma felmerült azonnal rettenetesen ideges lettem, elöntött a jéghideg verejték, ami amúgy egyáltalán nem jellemző rám. Nem tudtam kontrollálni a haragomat vagy ingerültségemet.

Már a felmondásom előtt egy-két évvel jelentkeztek ezek a jelek, de így egyszerre az összes, csak az utolsó pillanatban jelent meg. Mert létezik ez az utolsó pillanat: ha eljutunk idáig, akkor már tényleg nem lehet folytatni. De a folyamat elején még állandóan visszatáncoltam - adódott egy új pozíció, vagy akár annyi is elég volt, hogy átüljek valaki más mellé, és mintha megint minden rendben lenne.

Munkát nem kerestem, mert hát máshol sem jobb, itt meg legalább „jól érzem” magam. Ám eltelik pár hónap és ugyanott vagyunk, ahol a part szakad. Fel kellett ismernem, hogy nem nekem való ez a munka és a környezet sem. Minden embernek van tehetsége valamihez, és ha nem használja ki rettenetesen frusztrált lesz. Az én ex munkámban is van aki sikeres, és szereti amit csinál, és emellett nem szűkült be az élete, de ez 100-ból egy ember, és én nem akartam a maradék 99 lenni."

http://egylokalpatriotafeljegyzesei.blog.hu/2013/01/30/delutan_felalltam_es_soha_tobbe_nem_mentem_vissza#comment-form

Adott egy mostre nagy nemzetközi vállalatirányítási modell mindenki napi használatára, oktatáshegyek megvoltak, azóta átfejlesztgették, úgyhogy hiábavaló volt.

Az lehet, hogy fél füllel figyeltünk csak, de hogy a fontos gomb, amit egy debil ábrás ikon jelöl tuti nem volt megemlítve, abban biztos vagyok. Arra az ábrára emlékeznénk. Körbetelefonáltam, más sem emlékszik rá, nincs az anyagokban sem, mégis úgy hívtak fel a könyvelésről, hogy azt mindenképpen használjam, vagy hibásan érkezik meg az adat.

Január 7-től (napi szinten!) senki nem használta ezt az ikont.

Egy kolléganő újabb oktatást-konzíliumot kért, az nem kaphat, aki már volt az oktatásukon.

Modern multinacionális vállalat.

Bexarás, mennyire magabiztos a mai 15-24 generáció!!

Elsőre azt hittem, csak megjátsszák, de nem.

Szabó Zsófi nagyon szép kislány, de szokjon már le erről a röhejes szájtartásról, mert öregkorában bosszankodni fog, hogy nem talál egy normális fotót a fiatal önmagáról...

Nem, nem érek rá pénteken.

Aztán van az, hogy eddig TCsV a párja nélkül akart télen meleg helyre menni, arra hívta Tét és Pét. Aztán mégis megy a párja, aki viszont csak velem hajlandó utazni a bandából, ezért Té és Pé dobva van és engem vinnének. Én viszont rendszerint Té és Pével szeretek utazgatni, bár bírom TCsV párját is.

Idén hamarabb kezdődik a nyaralós viszály a csapatban, mint eddig bármikor. És a többiek még nem is tudnak semmit egyelőre.

Ja, és nincsen 350 000 Ft-om és parázok is a fertőzésektől Távol-Ázsiában.

Szupermen tud repülni, pókember a falon mászni, az én rejtett adottságom, hogy bármilyen levelezésem képes erotikusba átfordulni akaratomon kívül. Vagy most épp belül.

A taknyos kölke! Cseten folytatja, már időpontot keres és terveket vázol fel.

Namost miért is kéne ellenállnom?

Meggyőző érveket a postafiókomba várok.