Oké, lemerültem. Hetek óta este csak nézek magam elé, görgetem a híreket, máson pörög az agyam és elhussannak 3-4 órák észrevétlenül.
Felőröl a sok feladat sokfelől a munkában, megfőleg hogy nincsen hol kompenzálni programmal, kultúrával, örömökkel, tanulással. Ingerszegény az itthonlét.
Még egy hét és szabadság, fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Xar kedvem van.
Idegesít, ha nagyritkán ki mernék lépni a kussörüljekhogyélekből, visszatolnak, ne panaszkodjak. Más még kevesebbet keres. Ezt tegnap épp egy elég jómódban élő cimbi dobta nekem. Oké, akkor nekem jó.
Na EZÉRT nem barátoknak hívom a cimboráimat. Meg mert nem tudok beszélni nekik az érzelmeimről és 4 éve dühít, hogy engem meg sem kérdeznek, csak a szakításért engem(?) hibáztató Judós3 mindenféle hazugságait copják be rólam. Elképesztő.
Hétvégén programot akarnak. Nem érek rá. Szombaton szabin vagyok, de 3 órát dolgoznom kell, utána szeretnék korcsolyázni. Nem voltam tizenéve, talán már nem is tudok. De imádtam heti hét nap kint lógni fiatalon. Csak akkor nem tudtam, hogy fiatal vagyok.
Kiviszem Kócost, akinek nem igazán megy, én meg pártucat embert már megtanítottam, majd állok a pálya szélén magyarázva…
(A lakberáruház felé álló dugóban anyósülésen duzzogó, életutált fejet vágó harmincas feleség mellett a kedvenc karakterem a jég széléről okoskodó negyvenes apuka.)
Másnap meg Keresztfiamat ünnepeljük, egy éve könyörgök, hogy hozzunk össze valamit, szerdán megkaptam a zöld lámpát most vasárnapra. Így is örülök, de hat munkanapos a hét, én meg Kócossal pihennék, más opció nincsen, hát elviszem őt is.
Azaz ő visz engem, mert az egy hónapja összetört kocsihoz még csak tegnap jöttek kárfelmérni és nem is a biztosító, mert nekik nincsen kapacitásuk (de mi fizessünk időben, ugye?). Január előtt ne is számítsak rá, hogy megjavítják. Reméltem, hogy most viszik el, januártól többet kell bejárnom, de a pisaszagú, zsúfolt metrópótlót kerülném.
Legalább van mivel ajándékot vadászni, de a hegyre nem szívesen mennék vele.
Szombaton remek kreatív partiztunk, végigvihogtam a napot, bárcsak többet lennénk együtt. Másnap Kócos lelépett pár órára, fura egyedül vasárnap délután. Készítettem ütős dekorációt, a macska élvezte pofozgatni.
A családi ünneplés a vírus miatt elmarad, de lesz még idén egy társas, meg a csajokkal tizenfős előszilveszter, ha nem pánikolok be addig a covid miatt, nőgyógyász kontroll, mert az dob a kedvemen, házhozjön a fodrász, mert a fele hajam hülyén néz ki ilyen hosszan. Addigis ékszereket készítek, szénhidrátot zabálok és siratom a régi izgalmas életemet.
Meg a Sex és New York folytatását, mert xar látni, ahogyan öregszünk. A sorozatot nem bírtam anno, megijesztett, hogy harmincas nők ennyire semmit nem tudnak a szexualitásról, rettenet prűdek és hájpolnak egy Big-féle kapcsolatot, ami egyértelmű szánalom volt. Oké, veszítsük el néha a méltóságunkat, de lemenni kutyába egy pasiért, aki nyilvánvalóan nem szeret, csak használ?
Valamelyik későbbi ismétlését néztem csak végig, de persze kíváncsi lettem a folytatásra. És az jó. Legalábbis a két rész, amit leadtak eddig. Épp befejeztem az El inocentét, ami szuperizgalmas krimi (nekem meg bejönnek a spanyolok a néha nem olyan tehetséges színészeikkel együtt is), gondoltam, kell egy kis carrie-s kikapcsolódás. Hát. Végigbőgtem.
Bőgés: egy kékeslila lesz 2022 Pantone-színe, ami várható volt, elnézve a kilencvenes évek végi divatot, ahol ez a lila ment barnával mindenhol és képtelenség volt más színt találni a butikokban. Féltünk is, hogy visszatér, mint a sárga magasszárú edzőcipő…
Előfizettem egy havi beyond the motionre, ami ösztönöz (és Góg Anikó rém vicces nő), meg itt a halom spanyolkönyv, de nehezen rugorgatom magamat fenékbe, hogy munka után bármi történjen.
Sokkol, hogy még jóslatok sincsenek, egy évtizeden belül túllehetünk-e ezen a pandémiás xaron.
