Volt egy rövidebb, jobban kezelem már. A munka, a megoldhatatlan folyamatok, ami végén úgyis lecsesznek, a sunnyogás és tehetetlenség letört.
Csak néztem magam elé és mindig megdöbbenek, hogy senkitől nem tudok segítséget kérni. Papolják, hogy merni kell kérni. Kitől? A legtöbb embert csak a saját gondja érdekli, meg mindenki elvan a gyerekkel, párjával, saját bajával, vagy nálam is lejjebb van...
Anyámnál próbálkoztam, óvatosan, de ugye ő mindent überel a saját bajaival, vagy degradál, vagy csak kritizál.
Lezárt annyival, hogy vigyázzak magamra, mert NEKI én vagyok az egyetlen, akivel tud beszélgetni.
Tényleg nincs egy empatikus lény a közelemben?
(Hogy én mennyi energiát pazaroltam olyanok bajaira, akik pont xartak rám, amikor nekem lett volna szükségem. Egy marha nagy balek vagyok, utálom ezért magamat.)
Mindegy, gatyábarázom magamat, mozgok, alszom, normálisan eszem, Kócosra koncentrálok, ezek hozzák magukkal a közérzetjavulást, megoldom valahogy.
Ma, 8. nap menzesz, kemény fejgörcs, némi hányinger mellett irány este 3 óra Hamlet. Vidám.
