Biztosan nem én vagyok a világ legokosabb embere, de ezt egyáltalán nem értem.
Kedd este még romantikusan teázgatunk a belvárosban, kézenfogva sétálunk a kivilágított Andrássyn és szelfizgetünk az Opera előtt, szerdán reggel ágybahoz reggelit, kávét, én összerakom a holmikat, és a családja sokadszor átszervezett programja elé beszuszakoljuk az elmaradt pecázást, mert nagyon szerette volna.
Jött a család, én leléptem, majd írt, hogy órákkal tovább marad, mert még a szülőkhöz hazamegy, főzni fognak, stb. Én ugye ne menjek.
És írtam, hogy nagy szükségem lenne a támaszára most, hogy a cég felőröl, mire hív, hogy hagyjuk abba. Átmentem az utcán, majd a kisszobájában megbeszélni, hogy legyen vége szerinte és majd pénteken jön a cuccokért.
Mi van??
Totál hisztinek tűnt, hisz még egy kabát(!) sincs nála, most úgy megy be dolgozni? Töltő, ruhák sem, ez hirtelen felindulás volt.
Nagyon fáj, nem tudok semmire koncentrálni, nem tudom, hogy akarjam-e tovább, hisz nagyon csípem, vagy ez a bő fél év is csoda egy 20 év korkülönbséges együttélésnél és zárjam le magamban.
Nem vagyok jól.
