Kedves Háziasszonyok!
Ma egy izgalmas édesség titkát osztom meg veletek.
Étcsokis-vajkrémes alma
Kizárólag délelőtt készíthető el, baglyok előnyben.
A vajkrémhez szükséges alapanyagok:
20 dkg teavaj
10 dkg porcukor
vanília
Elkészítése:
Végy egy kosár almát a konyhapulton.
Kezdd el habverővel bekeverni a vajkrémet az olvasztott étcsokoládéval egy határozottan alulméretezett edényben.
És kész!
Íme a bizonyíték az okoskodóknak, akik szerint a bagoly típust át lehet szoktatni korábbi elalvásra.
Egész nap pakol(tat)ás, varrás, eddig hét óriászsák szemét termelése után 5:11 van és vígan olvasgatok.
Vagy csak az elmúlt 35 év (bölcsi, ovi, 20 év iskola, munkahelyek miatti) fél hetes kelés még nem volt elég az átszokásra.
Nem, ez alkat kérdése.
További bizonyítékot lásd a reggel elvégzett munkáimban.
Reblog:
http://ramequin.blog.hu/2014/04/18/cim-nelkul_927362#more6051160
Először is külön nlcafé fórum tárgya, hogy Békát folyamatosan adagolt szénhidráttal kell tömni, különben délutánra, fáradtan-éhesen megette volna a tepsi sütit, amit nem neki sütöttem. Kísérlet elvégezve, nem evett belőle.
Aztán csak jót akarok neki, a serpáknak előbb oxigéndús környezetben kell gyakorolni, és bár nem vagyok biztos benne, hogy a Himaláján hazacipeltetik vele gyalog(!) a fél bútoráruházat, az sztk kütyüjeit, meg a spar-ból a háromévnyi bevásárlást, de legalább könnyebb lesz, ha állást váltana hegyi hordárnak.
Nem sokat von le a hálámból, hogy mini borsókonzerveket nem hozott.
Jó kis nap volt, bár véleményem szerint a melyik színű salátástál emeli ki leginkább a saláta összetevőinek színét téma nem volt alaposan kidolgozva, de kellett az idő az örökbefogadásos beszélgetésnek, meg hogy hogyan kezeljünk nagykamasz fiúkat (úgy látszik, Békát is érdekli az ügy).
10 éves a kiskocsim, jövő keddtől ici-picit már vezethetem is.
10 éves az AIDS-szifilisz-hepa-tesztem, fogalmam sincs, miért csináltattam meg akkor, egy összeomlófélben lévő párkapcsolatban éltem, és én védekezve léptem félre, de az akkorim nem. Negatív. Egy táskám mélyéről került elő.
Arra emlékszem, mit mesélt a nővérke, hogyan játsszák ki a prostik a szűrést és nyilván az csal, akinek oka van, hajrá gumi nélkül csajozó férfiak.
Exnek ma megtaláltam a legutolsó levelét, 9 év után is felkavart, nem hittem volna.
Rájöttem a trükkre, ha Anyuval meg akarom tartani a kapcsolatot, a felesleges energiáit be kell fogjam. Ma bő nyolc órát pakoltattam ki vele szekrényeket, több zsák felesleges cuccot vitettem el vele. És a lakás még mindig fut, az aláhúzottakat el sem kezdtük!
A jobboldalon a vasárnapig elvégzendő feladataim vannak. Nem, ismerem a számok sorrendjét tízig, az a sürgősségük.
Aki nem listáz, hogy nem felejti el a dolgait? :O
.jpg)
(Tudok szépen is írni, csak nem látom értelmét.)
...hogy gyors a felfogásom, nekem most esett le, hogy a lenti Friends jelenetben az Odd couple zenéjét dúdolják.
(Az I dream of Jeannie megvolt a végéről.)
Az orvosok éppen komoly döntést beszélnek meg:
Wilson: I'm not here for an argument, House.
House: No, right, that's room 12A.
:D :D :D :D
Ha nem ugrik be elsőre:
Ja, még nem bírok aludni. Vannak bejáratott cimbik, akik ebben az időpontban nyitottak a csetelésre, de már ők is alszanak. Kipróbáltam a szélsőséges megoldást, egész sokat segített tegnap: leengedtem a redőnyöket. Azt mondják, valakiknek ez lényeges. Nem értem, miért, én csukott szemmel alszom.
A legerősebb fegyvert csak végső esetben vetem be, pedig egyébként is érik: allergiagyógyszer.
Ami megoldja az alvásgondokat, viszont ébrenlétgondokat okot.
Egy csiki-csuki játék a gyógyszergyárak és a kávéimportőrök között.
---
A mai pihenőnap varrással kezdődött, ragasztással folytatódott (nem, nem idegrendszeri okok miatt vagyok itthon), rendrakás és konyhatakarítás, unokahúg és anyja vizitje és közeli szénhidrátlelőhely meglátogatása, puhatolózás húsvéti ajándékügyben, aztán egy nap rápihenés után megkértem Anyut, hogy ugorjon be hazafelé, segítsen felpakolni a földközeli polcok tartalmát, három nagy zsáknyi szemetet vitt le, régebbi naptejektől kezdve a sminkcuccokon keresztül a béna hajkefékig, fürdőszoba, konyhaszekrény, receptrendezés ha már ott pakoltam, és még mindig fullra tele a lakásom kacatokkal.
Nem sikerült kifárasztanom magamat.
A szüleim mániákusan szálltak rám.
Ez beteges és nem lehet leállítani őket.
A vasárnapi bejegyzésemet megtartom piszkozatban, mert elképesztő, de minden nap képesek rátenni egy lapáttal, hogy éreztessék, hogy ők döntenek felettem, a saját akaratom, érzéseim nem fontosak, majd ők tudják, hogy mit kell tennem, és lépnek is ezügyben, áááá!
Ha nem akarok a sebésszel beszélni és ezt tudatom is velük, odahivatják a kórterembe, ők közben lelépnek, én meg ott fekszem, hogy izé, én nem is akartam semmit. Dehát az irtó égő, inkább motyogtam valami irreleváns kérdést, láttam a doki fején, hogy a fszomba kíván.
Ha május közepéig nem használom a kocsit, nyilván nem sürgős a téli gumit lecserélni, ők már le is szervezték az időpontot, az ismerős sofőrt, aki felcipelni a gumikat, kiviszi a szervízbe, mindent, majd engem piszkálnak, hogy nekik ezért este még el kell jönni otthonról. És? Ki kérte?
Mi a megoldás? Tiltsam meg és mondjam le az ismerős sofőrt, hogy aztán egy hónap múlva megkérjem, hogy intézze?
Itt is, az orvosnál is azt hihetik, hogy egy döntésképtelen nő vagyok, akinek majd a szülei intézik a dolgait. Nem, eldönteném, de ha nem akarok valamit, akkor kihagynak a döntésből, és megcsinálják a hátam mögött.
Annyira csapda ez!
Most épp visszaaludnék 4,5 h alvás után, lenémítom a telefont, egy órán belül HAT nem fogadott hívásom van, mert ugye nem elég egy, és majd visszahívom, ha látom, ha felébredtem, ha gond van, lehet smst írni. Négy apámtól, majd gondolom, meggyőzte Anyut, hogy próbáljon ő is. És nem számít, hogy épp zavarnának, hisz ők NEKEM akarnak valamit!
És már jön az sms, hogy akkor délben itt lesznek, miközben szó nem volt róla, hogy idejönnek, nem, nem kérem a kajájukat, mert egy havi adagot idehoznak, én meg próbálom diszkréten kidobni, mert nincs négy gyomrom és fekszem egész nap és a 800 kcal igény helyett többezret eszem így is (és mondom kedvesen és ordítva, megértő válasz, hogy "de akkor majd lefagyasztod", bár fullra tele a fagyasztóm, amiből csak a csirkemellből főzök, a többi már most tudom, hogy kuka lesz), és nem, nem akarom, hogy idejöjjenek, mert az nem ám egy hogy vagy levigyem-e a szemetet megyünk is hamar, vagy összedobom a diétás kenyeredet mert úgy szereted ahogy csinálom (mert ezekért hálás is lennék!), hanem akkor leülnek, rendezkednek, kritizálnak, miért nem csináltatod már meg, megmondtam hogy ide majd faragok valamit (mekkmester apám neeee! azt meséltem, hogy úgy tette fel a plafonon az egyik lámpabúrát, hogy az egész lámpaszerkezetet csokistul le kell csavaroznom a mennyezetből, ha égőt akarok cserélni? Nem is ég pár éve), és akkor apám személyes higiéniájáról nem is beszéltem, Anyu amint beteszi a lábát, itt is marad 5-6 órákra (meg utána a furkálódásait, manipulációit kiheverni még egyszer ennyi naponta!), amikor nem halálos beteg vagyok, hanem nem tudok ülni!
És igen, belenéznek a leveleimbe és bemennek a bankomba(!) és irogatnak a barátaimnak, mert "jót akarnak", és terjesztik, amit én nem akarok.
És elmagyarázom nekik, hogy xar, hogy nem veszik tudomásul az akaratomat, de mivel nem veszik tudomásul, hogy mit akarok, le is tojják a kérésemet.
Dehát én csak megcsináltam, hogy neked jó legyen, hogy ne legyen gondod vele, meglepetés!
És ha apám észbe is kap és jelezné, akkor Anyu elkezdi őt ócsárolni, hogy milyen terhes tud lenni, és nem veszi észre, hogy ő az.
Megőrülök, és minden nap eljátsszák, és megsértődnek és mártírkodnak, ha azt MEREM kérni, hogy ne jöjjenek, ma épp ráért volna Őszhalánték egész nap, csak az állam közbeszólt, ők is tudják, hogy van magánéletem, vagy csak pihennék, de nem, nyomni kell, mint süket a csengőt, mert ŐK jót akarnak, csak ellentmondást nem tűrően meglátogatni, enni hozni, és mindig képesek kitaktikázni, hogy én legyek a bunkó gyerek, hogy nem akarom, hogy egy hónap után is napi 5-6 órákat itt legyenek, mert végre van életcéljuk, igaz, engem megfojtanak.
Táppénzen vagyok, végre lenne időm aludni, olvasni, gondolkodni, célokat módosítani, megvalósítani, telefonálgatni, varrni, rejtvénytfejteni, mittomén, egy pedagógus, nyugdíjas pl. el nem tudja képzelni, milyen egy nagymultinál, ahol majd év végén, áthozva esetleg kivehetem a napjaimat, akkor is hivogatnak a cégtől, két hetem egyben csak a műtéteim után lehet. Annyira tudnám élvezni, ha a szüleim hagynának! Átlag munkás hétköznap is napi 6-7 sms jön, meg fbook, meg ugye minden lépésemet lájkolni kell a neten, mert dicsekszik az okos és szép lányára, már nem merek fotót feltenni, mert osztja is azonnal, lájkokat, elismerést vadászva. Engem meg nevetségessé téve.
Megkértem, hogy kettőkor jöjjenek és max. négyig.
Tegnap már iszonyat tahón kértem Anyut, hogy menjen, legyen kedves este nyolc felé. De még vasalni kéne! Nem, nem kell, menjél kérlek. De te vasalva szereted! Én is tudok vasalni, szeretnék egyedül lenni. De neked megerőltető és te mindig kivasalod! Jó lesz vasalatlanul is, intézhetném végre a telefonjaimat? Jó, akkor a vasalódeszkára teszem és holnap kivasalom neked, jó? És áll és néz rám, hogy kicsikarja a rábólintásomat és hagyom, hogy nézzen, parttalan vitába minek menjek bele, elkezdek tárcsázni.
Bakker, ha ÉN úgy gondolom, hogy ENGEM nem zavar most vasalatlanul, akkor ne rám hivatkozva érveljen ellenem! Azt meg figyelmen kívül hagyva, hogy egyedül szeretnék lenni. Ez nyolcéves koromban is idegölő volt, 38 felé beteges.
Ez olyan hogy a Nagyihoz ne menjünk sokan egyszerre, mert terheljük. Nagyi imádja, ha sokan vagyunk és kéri is, de neeem, Nagyika, az neked nem lesz jó.
Engem ne terheljenek a látogatók, mert nekem nem lesz jó.
Ezer ilyen, bármit teszek, arról elmagyarázzák, hogy nekem nem az kell és nem is azt akarom. Hangsúlyozom, nem tőlük kért dologról van szó, hanem hogy én mit akarok venni, vagy hová akarok menni.
Ilyenkor vagy nem is reagálok, hanem csinálom másképp, de akkor beállítanak azzal, amit nem akartam de ők igen, vagy balhézom, vagy nem veszem fel őket pár napig, majd megbeszéljük, majd Anyu 3 nap múlva újrakezdi.
Egészen jól kezelem normál napokon, az a taktikám, hogy extraminimális dolgot osztok meg velük, és azokból is főleg azt, ami a legtávolabb áll a tőlem elvárttól, hogy lássák, nem az ő életüket élem. A húszéves fiúkon Anyu hetekig ki is akadt, de nem tudott rá mit mondani, mert itt elfogytak az érvei. (Nekem meg sok csodás érvem van, mert szépek és édesek és lelkesek és tisztelnek. :D)
Csak ez működik velük szemben és csak ez kímél meg attól, hogy elveszítsem az önállóságomat.
De a táppénzen beszűkülve, ők rámakaszkodva most elég nehéz kezelnem.
Aki meg további megbeszéléseket javasol, nekem eddig nem sikerült, próbáljanak meg olyat meggyőzni, aki abból az alapvetésből indul ki, hogy ők jobban tudják, mit érzek, majd ők felülbírálják, hogy mit is szeretnék, a szobanövényeimtől az erkélybútorokon át az autómig, vagy a férjhezmenésig.
Tiltsam le őket? Tiltsam ki az életemből őket teljesen? Ha kicsit is beengedem bármelyiket, rámülnek. De nem hogy hová menjek kirándulni bárkivel, hanem ha megemlítem, hogy mennék, kész menetrendet, kalkulációt hoznak, megbántódnak, ha kedvesen visszautasítom, és ezt a tényt nem értik, hiába segíteni szeretnének:
SENKI NEM KÉRTE!
Nem, Müzli, ezt most nem tartom piszkozatban, ott durvább van.
Ez radikális megoldás lenne, a kommentek miatt érdemes azért végiggondolni:
http://csakazolvassa.hu/2012/07/03/ha-szeretsz-beken-hagysz/
Már egyáltalán nem tudok elaludni. 2:30 van.
Állítólag köze van a holdtöltéhez, nem hiszem.
De Tóth Árpádnak van egy Tavaszi holdtölte című verse, aminek nem sok köze a holdtöltéhez, ám szép és szomorú.
Mobilról nem tudom idemásolni, keressetek rá.
Ritkán alszom pocsékul, ezért talán nehezebben viselem. Vagy pont nem.
Reggel blogok, hírportálok, csetek és mailek, híradás a főnökeimnek és infók a benti rabszolgáktól. Tiborok felköszöntése, majd Anyu riasztása, hogy én elindulok a szomszédos plázába, jöhetne segíteni, mert a tegnapi egy liter tej, fél liter light kóla, fél kg diétás fagyi két zacskóban, két kézre elosztva úgy beállította a hátamat, hogy ennyire még nem fájt a kórház óta.
Meggyőztem.
Vettem egy nyomtatót-szkennert, mert nem volt, és hajlamos vagyok a cégnél hagyni a kinyomtatott színházjegyeket, tuti akkor kell egy szabásminta, sablon, amikor itthon vagyok, és most végre az összes családi fotót digitalizálhatom, mindenki nagy örömére.
Ha már a beígért családfát nem tudom megrajzolni, ahhoz kellenének az öregek.
Vettem karórát, mert úgy érzem, a prémiumom 6%-át költhetem földi hívságokra, drága arckrémet, mert 25 év alatt egy autónyit megspóroltam a hidratáláson (kézkrém, mert az összes drága krémem kidobtam, rosszabb volt ennél), törzshelyemen odajöttek az eladók aggódva, mert Budapest egy falu és mindenki tud mindent (meg 20éves anyja bedolgozik oda).
Kikezdett velem egy eladó, a többit magánlevélben inkább.
Kinéztem recepteket, és ha már Anyu itt, szegénnyel meg is csináltattam, azóta is azt falom, a csirke még ihletre vár vacsorára.
Most fekszem az ágyban, körülvettem magamat a vásárlásaimmal, fényképalbumokkal, végiglapoztam többszáz papírképet, hogy miket akarok beszkennelni.
Néztem, a fotókról hányan már nincsenek köztünk és emlékszem a hangjukra, egy-egy poénjukra, bölcsességükre (és még mindig beugrik M., exem, akiről a köreinkben én mondtam el a búcsúbeszédet, miközben mécseseket gyújtottunk neki), és úgy látszik, ez egy másik dimenzió már, szép emlékek, életlen fotók, elhamvadt barátságok és óriási szerelmek a szemeinkben megörökítve, és megmarad az élmény, hogy a 2003 körül kapott digitális fényképezőgépem előtt, de gimi óta (azok a képek a szüleimnél vannak) már jártam Párizsban, Rodoszon, Parálián, Amszterdamban többször, Hága, Brüsszel, Neuswanstein, München többször, Passau, Bécs (hé, hol vannak az angliai fotóim??), az országban számtalan helyen, már beazonosíthatatlan sípályákon sokfelé, sokakkal, találtam olyan kupacot, ami exPasi üzleti útján készült és én ott sem voltam, táncoltam, felléptem, Gerrel, meg előttelévő szerelmemmel azóta nagyképű doktorúrral, két diplomaosztó elfeledett arcokkal, túráztam, buliztam, vékony voltam, irtó vékony voltam, 3 cm-es hajam volt, Anyu trendi volt és Nagyi irtó menő, és találtam a képek között leveleket, fogadalmakat, például hogy sosem lesz hosszú hajam, ami sok éve a lapockámig ér, képeslapok szerelmektől, barátoktól, évfolyamtárstól, a borítékból kieső babafotó, 14 éves már a kislány azóta, megírt, de sosem küldtem el lapok tőlem, időutazás a múltból, ahogy a rodoszi képeslapot már Rotterdamból írom meg a lánynak, akit onnan ismerek, hogy a párjaink együtt tanultak a közelben, viszont azon a diákkonferencián én már egy évfolyamtársammal voltam (Vik, olyan feneke nincs más pasinak, sokévvel később ő segített őőő kilábalni exPasitól elköltözés után), tehát ez később lehetett, 1999-2000 talán, bekeretezett képek Drissel és esküvői meghívók, Keresztfiam szülei lakodalmára, sok emlék, millió név és azt hittem, szomorú leszek.
De igazából elégedett vagyok. Tartalmas kis életem volt 2003, a digitális gépem előtt is. Hogy utána felpörgött-e?
Nagyon. Hogy rámfér most a pihenés? Nagyon.
.jpg)
