Most rinyálni fogok, elmélkedni a mai elkeseredésemről, tessék elfelejteni később, jó?
Az életben két olyan helyzetet élek meg, amikor hirtelen eltűnnek az úgynevezett barátaim, hogy Bé kifejezésével éljek.
Az egyik, ha nyaralást tervezünk. Hirtelen nincs kivel.
Pedig igazán szerencsés vagyok, ha van sok pénzem, mehetnék TCsV+párjával, mindig nyúznak, csak nincs egy hónap szabim és 7-800 000 Ft-om. (Ám van topminőségű kislakásom Pest egyik legszebb utcájában. Inkább ilyenre gyűjtök. És onnan meg nem vágyom el drága nyaralásra, otthon is szép.) Vagy Té és Pé sokat utazik, az elmúlt években hat külföldi és számos belföldi útra mentem velük, csak most épp véges a türelmem.
T-vel terveztünk jövő hétre egy wellness-hétvégét, de lerokkantam, Holl-lal egy négy napos külföldet májusra, de lerokkantam. (Asszem az első lemondásának oka a második lerobbanásom volt, és fordítva.)
Tervben volt tíz nap nyári pihi egy tengerparton a hobbitársakkal, ők mennek, a hozzám közelállók nem, ha akarnék, szívesen látnak így is, így nem akarok.
A kreatív banda is tervez 3-4 hétvégét idén, de nem tudok annyit ülni, meg ők sem állnak hú de közel hozzám, bár bírom a fejüket, ők meg az enyémet pláne, ehh.
Bandázás nyáron? Biztosan lesz, de azokat még nem szervezzük.
Ugye úgy hangzik, mintha lennének barátaim? Mégsem megyek nyaralni.
A másik helyzet a betegség. Hirtelen eltűnnek az emberek, hirtelen érzem, hogy teher vagyok, pedig senkit, soha nem hívtam fel még, szívességet nem szoktam kérni, csak a térdszarakodás után, azt is csak feldobtam, akinek kedve van bevállalni, mert azt nem bírtam volna taxival anyagilag.
Pedig egy lerobbantnak két dolog esik jól: próbáljunk segítséget ajánlani, ha megtehetjük, és tudjuk a lúzerről, hogy őt az éjszaka közepén is lehet riasztani és hoz-visz bármit, mert néha megoldhatatlan kihívásba botlik, és főleg, hogy ne sajnáljuk. Azokkal nem szívesen állok szóba, akik úgy jelentkeznek be, hogy sajnálnak. Ne.
Erős ember vagyok, átmeneti az állapot, naponta megteszek mindent a javulásért, és nincsen betegségtudatom sem, állandóan elfelejtem, hogy nem csak hétvégén heverészek itthon. Akkor más se kezdjen, pláne csak megjátszásból, annyira sértő.
Ilyenkor gyönyörűen elválik, kinek milyen a jelleme. Van, akit nem bírok levakarni, mert már napok óta jönne, de fiúhavert egyelőre nem szívesen látok, amíg nem tudok rendesen tisztálkodni. Van, aki azóta eltűnt. Most nem tud nyekegni a saját bizalmas kis problémáiról, most nem vagyok jó hallgatóság, mert vissza is kéne kérdezzen, hát nem is hív.
Ma nagyon magányosnak éreztem magamat, sokat sírtam.
Aztán megtaláltam egy videót és ha van valaki, aki gyűlöli az ilyen semmitmondó, művészi értékkel nem rendelkező giccseket, az én vagyok, de belenéztem, és beletalált.
Aztán picsogtam egy sort keresztfiam anyjának emailben, akit ez annyira megdöbbentett, hisz engem mindig jó passzban lát, hogy letette a gyerekeket és felhívott fél órára, hogy felvidítson. Színházról beszélgettünk, sikerült neki.
De nem ez az én napom.
Jó, tudom, szexhiányom van de legalább most hadd sajnáljam már kicsit magamat! :)
