Ezt nyolc napja írtam. Nem lett jobb.
Nem vagyok jól. Végső reményem volt a régi pszichiáterem felkeresése és ő már nem vállal senkit.
Kifelé még töretlenül mutatom, mindenki lelki támaszért fordul hozzám, de belül ürességet érzek.
Pedig az élet pörög.
Voltam kétszer is kétnapos tréningen a két csapatommal, huszonsokan. Mindenki kedves és nyitott velem és én ezt nem is értem.
Kaptam szívhezszóló visszajelzéseket a kedvességemről, a humoromról, a jó kommunikációmról és a remek színészi alakításaimról (volt néhány szerepjáték és élveztem), a mély meggyőződéseimről (volt valami emberi jogi téma, amilyen cikkekbe néha beleásom magamat és hoztam olyan álláspontokat, ami árnyalja a közfelfogást). Irtó jól esett. De én csak annyit szeretnék, hogy ismerje már el egy felettesem, hogy szorgalmas vagyok, ha már idén a januári 6% fizetésemeléssel kell jó arcot vágnom, miközben a hivatalosan elismert infláció is több, mint kétszerese, a valódi meg 5x nagyjából az én fogyasztói kosaramban. Elfogy a pénzem.
A gépem statisztikáz, látszik a sok-sok túlóra vagy este visszakapcsolt gép. Egyik tréning után péntek este hazaájulva nem tudtam a többszáz emailt feldolgozni, de láttam egy SOS kérést a konkurencia nagy vezetőjétől és a felelősök már nem voltak bent, addig telefonálgattam, míg elintéztem magam. Még felhívtam egy ügyfelet, pedig nekem az a rettegés maga, idegen emberrel telefonálni olyan témában, amihez nem értek (kértem is haladékot, amíg a szakértőink megválaszolják, de na, én voltam a front), majd hétfőn azzal kezdődött a napom, hogy egy senkifőnöke hülyeliba felhívott, hogy „nem akar személyeskedni, DE látja, hogy nem annyit foglalkozom már a feladataimmal mostanában”, na és akkor eltörött a mécses és sírva válaszoltam, hogy szomorú, hogy így látja. Igaz, hogy ezt abból következtette ki, hogy nem én főnököm kiadott nem nekem egy kérést, amit az elrontott (az sem dráma, mert egy emaillel javíthatta), tehát nem is tudtam semmiről(!), az nem izgatta.
Hát, így élek én. Torokgombóccal, rettegve, épp ki csesz le és miért, amikor azt hinném, a legjobbat hozom ki magamból. És ennél többet nem tudok, pedig tolom a tempót ezerrel. És mindezt mosolyogva meg asszertíven kommunikálva.
A magánéletem is céltalan, irtó édes Kócos és imád és imádom, de egyszer esélyesen lelép valami fiatal miatt (bár ezt ötvenes férfiak is megteszik, itt legalább tiszta a felállás). Mindenkinek megvannak a maga Fontos Barátai, akikkel törődnek, nem akarnék senki terhére lenni vagy utánafutni. Alig ehetek meg ételt bélgörcsök, szelek nélkül, nincs logika benne.
Az összes hobbimból (tánc, kocsmakvíz, nyelvtanulás, színház, hangverseny, olvasás, strandolás, sütögetés, súlyzózás, smink, haj) egyedül a kreatív rész maradt mára (oké, abban jó is vagyok). Ami meg tök magányos hobbi. És néha ahhoz sincsen kedvem hetekig.
Egy hete újra begyulladt az állkapcsom a nyári pépes hetek után, leszakad a térdem az utazás óta, valamiért megint szétviszketem a bőrömet, hullik a hajam, óriási pattanásaim vannak, mindig csak aludnék, de éjjel nem tudok.
Egyedül érzem magamat.
Örömtelennek az életemet.
Hetek óta azon gondolkozom, hogy az öngyilkosság helyszínére kijárnak az emlékezők virágokkal, tehát nem valami gagyi ipartelep mellett kéne.
