26 éve jártam egy közgazdasági táborban. 17 éveseknek szervezte egy amerikai alapítvány Budapesten. Akkoriban, 1993-ban nekem az is nagy szám volt, hogy amerikai emberrel találkozom, csoda volt az egész a friss rendszerváltó években. Szervezettség, izgalmas témák a szocializmusra szocializálódott gyerekeknek a kapitalizmusról, a világ működéséről. Nomeg a gimiben kilencen voltunk lányok, és a nagyhangú, magabiztos zsenigyerek tinédzser fiú osztálytársak mellett sosem nyílhattam meg (ejj, de utáltam gyerek lenni! �).
Itt meg előadásokat tartottunk, önismereti játékokat játszottunk a gazdasági témák mellett, angolozni is szuper volt így, játékosan. Meg addig sosem dicsértek szembe. Otthon poroszosan neveltek (nehogy elbízzam magamat, ekkora faxságot!!!), a suli elitista volt, hát rám akkor mondtak először kedveseket. Máig emlékszem, nagyon megdöbbentem, hogy nem mindenki tart hülyének, mint például apám tette/teszi. Sőt. Nagyon szépeket mondtak rólam. Tizenhét éves voltam. Egy sérült család, rossz házasságban ragadt szülők gyerekeként.
Nekem az a világot jelentette, hogy valaki pozitívan, de akár reálisan lát, normális embernek kezel. Évekig összejártunk, pedig körtelefonálni kellett, postán levelet írni, retro.
Most felvettük a kapcsolatot, egybegyűjtöttük, akit csak tudtunk, nosztalgia, fotócsere, érlelődik egy újabb találka. Egy srác meghalt sajnos, mind jócskán meghíztunk. Kíváncsi vagyok.
(Kicsi a világ: Béká kollégája az egyik srác. Aki azóta kétszer akkora.)
