Az itt olvasottakkal ellentétben szeretem a kollégáimat.
Azaz a 90%-ukat, a maradék tízről szoktam fikázva írni. :)
Gyanúm szerint ők is bírnak, Minden nap közösen ebédelünk, van, akikkel lejárunk, van, aki nélkül nem indulhatok a közös megbeszélésünkre vagy hazafelé. Vannak nem kevesen (sok tucatnyian), akiknek a magánéletét és a betegségeit tudom, számon kell tartanom kismillió adatot és nevet, rokonokét, barátaikét, gyerekeikét. Meg azok betegségeit, gondjait.
Van, aki külön hív bandázni, hogy ne az unalmasakkal kelljen. A munkámat dicsérik, a hozzáállásomat és a hatékonyságomat is. A mi osztályunkon én proaktívkodom, szervezem a búcsúztatókat, önkéntes munkát, sütizéseket, gyűjtést, kirakom az új fotókat magunkról és kicsit tyúkanyóskodom. Az idei értékeléseket még nem láttam, most gyűlnek.
Kapcsolattartó vagyok a vidéki kollégákkal és a cégcsoport többi részlegével. Érdekképviselek pár embert, részt veszek (tegnaptól ismét egy újabb) munkacsoportokban a napi munkáimon felül.
Ellenben nehezen bírom itt a buta embereket kritikát. Mármint azt, ami szerintem alaptalan (meg azokat is, amiket nálam gázabb emberek állapítanak meg rólam, de azt épp emiatt könnyebben emésztem). Épp elég kritikus vagyok magammal és szerintem pontosan ismerem a gyengéimet, ezért ér sértően, ha valaki másképp látja, pedig ez elkerülhetetlen. Dolgozom a problémán magamon.
Cserébe nem tartok haragot, nem bírom a feszültséget magam körül. Inkább megbeszélem a félreértéseket, vagy akár benyelem, leadok a büszkeségemből. Nem ez számít. És egyszer élünk.
