Az elmúlt hetekre sűrűsödött be buzinagy cégünk megtakarító politikájának eredménye, az embereket kirugdossák, a maradéknak bizonytalan és egyre több a munkája. A folyamatoptimalizáló törekvéseket külsősök dolgozzák ki, minket sosem kérdeznek, az eredmény sok-sok teljesen kivitelezhetetlen munkafolyamat, amin akármennyit gürcölünk, soha nincs eredménye. Több SAP modul, ami következetlenül nem enged kitölteni egyébként felesleges mezőket, de anélkül nem menthető el, szállítók hónapokat várnak emiatt, ha valami sikerül, másik városban egy kolléga másképp lett tájékoztatva, ezért szó nélkül törli az egészet állandóan, kezdhető előről, pár órával korábban szólnak, hogy határidő lesz egy új feladatra, a modult még nem is láttuk, három oktatási anyagot is előkapartunk, nem egyezik a három és egyik sem a rendszerrel. Józan paraszti eszünket és fejlett szoftverhasználó rutinunkat előkapva eljutunk valameddig: az adatbázis nincsen hozzárendelve, hiába pánikoltunk órákat, ez már nem lesz meg, közben csúszva a többi határidős feladattal (határidőkor lezárják a rendszert egy hétre, nem lehet késni), az IT fejlesztése hibás.
Vagy épp fél nap levelezésem, és írásban kicsikart ígéret, hogy minden rendben lesz, majd az összes fontos emberünk hiába várta a mítingen, ha hajlamos lennék a szívbetegségekre, száz, hogy elvisz egy infarktus.
Egy ideig harcolsz a szélmalmokkal, aztán rájössz, hogy jópár óra harc és úgysem sikerül: inkább hozzá sem kezdesz tucatnyi feladathoz, ha nincs szabad pár órád, vagy este időd ottmaradni túlórában. Illetékesek nem dolgoznak, vagy már senki sem tudja, abban a hónapban ki az illetékes, nyomozol és harcolsz és könyörögsz és hízelegsz és nincs gazdája feladatoknak.
Így is, úgy is kudarc.
Jönnek az igazságtalan lecseszések. Te tudod, hogy mindent megtettél, hogy rágörcsölsz, hogy nehogy bármiben is te tévedj, mert onnan állandó okot szolgáltatsz, hogy ujjal mutogassanak, biztos megint te rontottad el. Tudod, hogy profin csinálod, de jön a lecseszés, állandó magyarázkodási készenlétben állunk.
Könyörgünk hónapokig, hogy több jogosultságunk legyen, ha senki nem csinálja meg, akkor bevállaljuk pluszban, csak legyen meg.
Elképesztő káosz, bármihez látok hozzá, bugyuta fejetlenség minden területen, és a legtöbb visszahullik ránk. Hiszen nincs elvégezve.
Legutóbb dühöngve felhív sosemlátott kolléganő, hogy miért mertem átküldeni Y adatokat, amikor csak az X-et kellett volna. Lövésem sincs, csak összefésültem több anyagot. De azt intézzem én. Hát, nekem nincs jogom hozzá, visszapasszolom a vezetőinkre. Tegnap átküldtem úgy az anyagot, ahogy hisztiliba kérte: kolléganője lebaszott, hogy kihagytam Y adatokat, nekik az is kell. Motyog az ember valamit arról, hogy Mártika legutóbb nem így, úgy beszél hozzám, mintha hülyeségre emlékeznék. Szerencsém, hogy tanúim vannak és másokkal is eljátsszák, megy az adok-kapok, már megint kétszer csinálunk meg valamit.
Kéthetente új és állandó feladatokat sóznak ránk, áá, ez neked csak két perc dolog lesz! A héten egy ilyennel min. 5 órát foglalkoztam. Az ezer másik feladat, határidő mellett. Káoszban, pofázások közepette, állandó figyelemelterelés közt.
Kedden már kiabáltam és csapkodtam (jó, a saját visszafogott formámban, szal csak ketten hallják és a kézkrémemet vágtam az asztalhoz) és bőgtem, bőgtem szerdán is.
Az IT hibáit javítgattam, felhívtam a figyelmüket, hogy rossz adatbázisból dolgoznak, baj lesz. Ők megköszönték, javították: majd ismét nem sikerült összehozniuk. Úgyhogy csütörtökön is kiakadtam, már megint az a feladat nincs elvégezve, amit tőlem vártak. És véletlenül sem az én hibámból, de így gondolhatják.
Az emberek jönnek hozzám felháborodva és széttárt karokkal kérek meg mindenkit, hogy ne velem dühöngjön, nem tudok mit tenni.
Nem tudom félvállról venni, aki így tette, már nem itt dolgozik.
Az összeroppanás szélén állunk többen, a belgyógyászom célzott rá, hogy az állandó hányinger, hasgörcsök innen is eredhetnek.
Mint keresztfiam apja is kizárólag munkanapokon van rosszul.
Amikor idejöttem, biztos voltam benne, hogy ezt a tempót 40 fölött nem lehet bírni. Májusban lépek a negyvenedikbe. A terhek pedig egyre nőnek.
Igen, a pénzért vagyok itt. Hogy megengedhessek magamnak szép cipőket, drágább hobbikat, fenntarthassak autót. Semmi luxus, 10 éves autóm van és 40 nm-es lakásom, régebbi verziós Kindleöm és androidos telefonom, de nem kell spórolnom a minőségi élelmiszeren, a fűtésen, a hajápolószereken, a drágábbik kávézón, színházjegyeken, néha taxin az éjszakában vagy minőségibb kapszulás kávékkal.
És mert tíz év egy ilyen cégnél jól mutat bármilyen önéletrajzban, a kilencediknél tartok.
De ez nem tartható sokáig. Nálam sem, kollégáknál, pár barátnál, rokonnál sem. Megyünk tönkre.
Én csak azokat az embereket tudom megbecsülni, akik szorgalmasan dolgoznak.
Néhányunk vagyonából össze is jönne a Lipótmező felújítása.
