Ma végre nem vizes nadrágban és cipőben másztam haza. Fél éve kinéztem egy ötszámjegyű összegű árú cipőt, ami hétfőn 2 300 Ft-ra volt leárazva. Vászon-háncs, megvettem.
Mióta is esik...??
Újdonsült vezetőnk, valaha kedves kolléga hozott egy tonna zöldséget a kiskertből, azt cipeltem haza a sportcucc mellett. Cserébe kapott fogselymet, nem tudom, azt mennyire illik megosztani, de azt állította, megőrül, ha nem szerez valahonnan.
Cserébe Anyu hívott ingerülten, hogy szar a cégünk és még bunkó is, felajánlottam, hogy ha lehiggad, akkor beszélhet ezzel a pasassal, aki utánanéz. Megnyugtatta öt perc alatt.
Megint nem egál, lógok egy csokival. Nálunk ez a szívesség-fizetőeszköz, nekem ma egy Túró Rudit küldtek el (az tuti gm) egyetlen postázásért cserébe.
Volt céges torna, még mindig megköszönik, hogy szervezem. (És olyan komolyan veszik, én felröhögök, amikor a térdelőtámaszban a karok között kell(ene) előrenyújtani az egyik lábadat, vagy az egyik válladat kell átgyűrni a másik hónod alatt. Biztos vagyok benne, hogy szivat minket a csaj és magában jól szórakozik.)
És Csinikolléga megint irtó cukin nyomulni kezdett, megdőlni látszik a hitem, hogy ha valaki megvolt, akkor lekopna. Ajánlatokkal bombáz és...ezt figyeld...felajánlja, hogy főzhetek neki. Visszautasítható ajánlat.
Nagyfőnök tinifia irtó boldog az új cipővel, írt a bátyja is, hogy milyen jót találtam öcsinek. Neki is kéne. Részesedést kérjek a sportszergyártótól, vagy nyissak kereskedést a családjukra?
