Tobber életblogja

Amikor épp elkámpicsorodnék, hogy az alakom a nem mozgás óta nem a régi, akkor jönnek a megszállottak.
Szomi, aki megvész a dögös alakomért, ezt párnaponta kifejti, hivogat vacsorázni.
Szm, aki bombanőnek tart, világbajnoknak a fenekemet ami holtversenyben van a mellemmel.
És Ba, aki kb. istennőként beszél rólam. Nekem.
A külsőmről, az elszántságomról.
Ma épp hochkari síelésünket nevezte felejthetetlennek.
Sztem mondjuk Obertauern volt az.
Ba nehéz napjain belőlem merít erőt, mert úgy felnéz rám.
Pedig tök gyengének tartom magamat.
És a 2 hét alatt 4 kg fogyást kevésnek.
Na mindegy...

Nem bírtam magammal, meg KELLETT néznem a havat.
Hólapátolásért átugrott apámat még napsütésben elrángattam az utcára sétálni.
Mankóval. Kb. 80 métert.
Végig papolt, hogy ne merjek lemenni a tiszta járdáról.
Végig morgott, hogy menjünk haza, fázik.
Végig cigizett mellettem. Kösz, hogy jó levegőn lehetek.
Amikor megkértem, ne gyújtson az ötödikre rá, kiosztott, hogy engem ez nem zavarhat, mert a szabadban vagyunk. És rágyújtott.
Csak a szokásos, leszarja hogy valami zavar.
Nem kicsit rontotta el a mini élvezetemet a hóban!
Erre vágytam tavasz óta. Végigrohadtam a kuvva nyarat, kifolyt a szemem a napsütésben ősszel, rühelltem.
A hó gondolata tartotta a lelket.
Most végre itt van.
Holnaptól munka után már sötét lesz.
És utálom, ha túlféltenek!
A gyógytornász enged ezt-azt, szüleim meg Ba szó szerint kiosztanak, ha merem csinálni.
Nem többet. Csak amit szabad!
Gyűlölöm, hogy nemcsak kiszolgáltatott vagyok, még hülyegyerekként kezelnek.
Nem agybeültetésem volt!

Tobber vagyok.
Padlizsánfüggő.

Tobber vagyok.
Padlizsánfüggő.

Tobber vagyok.
Padlizsánfüggő.

Beteges, hogy télimádóként annyira vágyom a hóra, amit idén biztosan ki kell hagyjak, ha nem akarom elszakítani a friss térdszalagomat, hogy legutóbbi síelésünk helyszínét bámulom a hotelünk webkameráján.

Meg millió síelős képet.

Vééégre itt a régóta várt tél, amiről álmodtam.

Én meg fekhetek az ágyban. :(((((((((((((((((((((((

Duruzsol a kisördög, hogy ma ne adjak be injekciót magamnak.

Olajfolt a tengerenként terjedő lila terület van a hasamon, az egyik szuri úgy futott véralá, hogy az utána ráhúzott cicanaci (mert hogyan szúrjunk hasba injekciót, hogy ne nyomjon az a a kuvva ruha?) varrásmintája szépen meglátszik. Ahol szorosabb volt, ott világos cikkcakkszerű a minta.

Az agyamból szép lassan kiment a köd.

Ez jó hír.

A nem jó, hogy minden nap másképp fáj, egyik nap a sípcsontomat kaparássza valami, másik nap a sebeimben forgatódik a kés, a lábszáram még mindig egy leforrázott-lesavazott fájdalmas bőrfelület, a gyógytornától bedagad, lüktet és húzódik valami odabent.

Sosem látott alvásproblémáim vannak, a fájdalom nem hagy elaludni, vagy felébredek az éjszaka közepén és hulla fáradtan csak bámulom a plafont. Nappal is kábé.

A munkában lassú vagyok, a privát emailek nagy részére már nem is próbálok meg válaszolni este sem, bocs mindenkitől!!

Hideg van, de a sín tépőzárja beakadna a harisnyába, ezért cicanaci még mindig. Egyedül épphogy nem bírom felvenni, odaérek, de nagyon feszül a térdem olyankor, inkább hagyom Anyura az öltözést.

Hétvégére havat jósolnak, még a parkettán is bizonytalanul megyek, a havat mankóval kell leküzdenem. Nagyon óvatosan.

Nagyon-nagyon-nagyon vágyom már egy minimális környezetváltozásra, hogy ne csak az ágyból bámuljam a telet. Jó lenne elmenni egy parkig legalább kocsival, hogy azt bámulhassam egy kicsit. De a lábamat nem szivesen lógatom egy fél óránál tovább.

Aput ma még vizsgálják, állítólag hazaengedik a kórházból. Jó lenne már, mert Anyu felőrlődik a rohangálásban.

Tegnap Ba vitt haza, hát felköszöntöttem a mai szülinapján, teljesen meghatódott.

A fuvarok általában vidáman telnek, mindig hoz-visz valaki (köszönöm szépen!!!!), ma TáncosPé volt a 6:15-kor érkező kocsisom, végig kuncorásztunk. Pedig nem vidám az 5:25-ös kelés. Meg a hajnali torna sem! Jövő héten mindhárom tornám reggel hétkor lesz Budán.

Többen kérdezték, nem is értettem elsőre: nem a gyógytornász mozgat meg. Magamtól tornázom, hozzám sem ér.

Van olyan feladat, amit egészségesen is nehezen végeztem volna el: földönfekvés, sarkak egy nagy ülőlabdán fent, kinyújtott térd közé egy kis labda szorítva és innen szépen magasra kell emelni a csípőt.

És vissza.

És közben ne guruljon ki a nagy labda a sarkad alól. Pedig ki akar.

És ne essen ki a kis labda a térdeid közül. Pedig ki akar.

És ne fordulj el a jobbik lábad felé, mert csúnyán felborulsz.

És bírja a tök elsorvadt combod-vádlid.

És nem mellesleg a térded se szakadjon ki a helyéből, aú!

És próbáld nőies arckifejezéssel, mert fiúkkal tornázol.

25x megcsináltam ma reggel.

És akkor jön a neheze: ugyanezt, hajlított térddel. Már amennyire hajlik.

15-ig számoltam, aztán inkább másra figyeltem. Majd’ szétszakadt a térdem, úgy feszült, a combom remeg, mert a fekvés nem tett jót neki.

De azért sem hagyom abba!!

És ez csak két gyakorlat, egész órán pihenés nélkül tornázunk, nagyon izzasztó izomépítéseket művelünk.

Látványos is a mozgásváltozás.

Ma az egyik srác dicsért, hogy szépen járok. :)

Kedden az egyik nő megkérdezte, hogy én vagyok-e az a lány, aki három hete még mankóval, sínben is alig ment be. Nem, mondom, én vagyok az a a lány, aki egy hete még mankóval, sínben is alig jött be. :))

Menni tudok, kicsit húzom csak a lábamat, irodában, otthon próbálhatom sín nélkül is. Mivel nem nagyon hajlik még be, ezért suta, meg bizonytalan a járásom, de egyelőre erősödjenek meg az izmok, nyúljon meg kicsit a beültetett ínszalag, hogy hajlíthassam a lábamat, minimum ülni tudjak jövő hét végére már rendesen. Amennyire tudom lógatni a lábamat, ugye.

Nagyon instabil vagyok, inkább fal mellett és lassan megyek, néha neki is dőlök.

No, belehúzok.

Tudom, hogy más még táppénzen fekszik otthon a műtétje után, de én nem hagyhatom sem a munkát, sem feküdni nem bírtam volna ennél többet. Kell ennyi mozgás, jót is tesz.

Remélem, igaza van a dokinak, áprilisban már kezdhetek kocogni. Jesszus, addig még mennyi munka van a tornával!!!

Szombat este kicsit elfogyott a cérna és bőgtem egy sort. Jó, fáj, de olyan szerencsétlen a mozgásom így, hogy amit Anyu nagy nehezen befáslizott, arra sikeresen úgy tettem a sínt, hogy a jó nagy tépőzárak belegabalyodtak és mire kibogoztam, már letépkedte a jól felrakott fáslit, amit egyedül nehezen rakok vissza.

És akkor meg is rántottam és akkor elég volt. Ültem a lábamat bámulva és bőgtem.

Megőrjít ez a tehetetlenség, pedig már tudok járni, meg egészen tistza az agyam, nem nyomja el a fájdalom.

Most épp a sebek fájnak, eddig ezek nem fájtak. Hurrá.

Ideges vagyok, hogy semmit nem bírok elintézni, még egy zsemlét sem venni, vagy betétet, arckrémet, mittomén.

Az eheti gyógytornától sokat várok, persze csak kis lépésekben haladhatunk, de reménykedem...

Ba-nak napok óta jelzem, hogy ne nézzen rám úgy, mint aki újra akarja kezdeni, remélem, most megértette és nem velem kalkulál.

Jó lenne ezt lezárni valahogy, mert nem akarom kihasználni.

Ő meg csak néz végig, ahogy gyógytornázom, lelkesen, bíztatóan. Holnapra inkább TáncosPével vitetem oda magamat.

Mellesleg TCsV, aki az egyik fő bíztatóm volt hogy nekem meg kell csináltatnom a szalagpótlást, hirtelen nem jelentkezik, nem ajánl fuvart, én meg magamtól nem fogok kérni. De TáncosTéékkel is furán viselkedik, itt valami újabb repedés lesz a tánccsoport gyenge falán... :S

Ha visszaáálok egyáltalán. Egy kolléganőm úgy döntött a térdműtéte után, hogy most nem áll vissza kézizni. Lehet, hogy neki van igaza!