Egyszerűen szükségem volt némi környezetváltozásra.
A héten minden energiámat lekötötte pár hülyébb munka, ami tőlem el nem várható precizitást kívánt (igaz, nagyon szép bókokat és elégedettséget kaptam cserébe a főnökeimtől). Pár kolléga lelkének ápolása is rámszakadt, aki nekem pityergett a héten. Aztán a fotók-levelek összegyűjtögetése, M-re emlékezve minden emlékfoszlány előbukkanásával.
Egyik főnököm pénteken már a kezembenyomott egy tégely Lexarom tablettát, hogy nekem pontosan erre van szükségem. Beletrafált!
A szüleim néha megfojtanak, Anyu tök sok érthetetlen dolgot művel, nem is fogom fel. Olyan okos nő pedig! De ha szembesítjük vele, kitör belőle a mártír, hogy ő semmit nem csinál jól, neki milyen rossz. Ettől apu idegei is felőrlődtek, de mindezt ő is nekem önti ki, ettől az enyémek is erősen szétcincálódnak! Pedig komolyan nem értem, mi a problémájuk! :(
Bár ha érteném sem lenne feladatom bekapcsolódni, de azt is megtenném, ha felfognám, miért csinálják.
Van nekünk egy idióta nagybácsikánk, aki téveszmékkel és sokkolóval is sokkolja a környezetét és Nagyinál talált lakásra pár éve. Azóta Nagyihoz csak rettegve megy el 1-1 unoka, és mivel Anyut kimondottan utálja a nagybácsi, ezért ő meg én egyáltalán nem mentünk el, nehogy ránktámadjon, folyamatosan fenyegetőzik.
Aztán pár év után én pirítottam Anyura, hogy ő mit szólna, ha én többé nem látogatnám meg. És ekkor kipuhatolta, mikor nincs ott a bolond öccse és elment az anyukájához. És azóta kétszer is. És hétvégén. És egyszerűen nem szól nekem!
Naponta hatszor hív valami nem fontosért, tonna smst kapok, ha nem veszem fel a telefont, mert épp magánélek. De mindig utólag és véletlenül elszólva tudom meg, hogy Nagyinál volt. Nagyi nem hall jól a telefonban, egyik unokatesómmal most már beszélni fogok, mert Anyu jól eltiltott onnan, de most kezdem érteni, hogy ezek nem a tények, inkább Anyu manipulálása! :(
És aztán elmentem táncolni csütörtökön (egy hangverseny után, amiből 2 hét alatt 4 is jutott, ez is sok lesz már!) és úgy bedagadt a lábam, hogy azóta nem múlik az instabilitással egyetemben.
Aztán 1,5 napig nem volt fűtésem, meleg vizem, most javította meg a szerelő, fáztam, kellemetlen volt hidegvizes törölközővel cicamosdani.
És akkor volt egy fiú, akit két szívemhez közelálló ismerős is ajánlott jó szívvel, hogy kedves és édes és jöjjek össze vele. És képtelenek voltunk hangot találni sok email, két találkozás alatt. Azaz ha hallgattam, akkor ő jókat sztorizott. De nekem ő remek humora és nagyvonalúsága ellenére egy negatív, mindenkivel morgós, kötözködő, kicsit sem figyelmes pasiként jött le. És nagyon-nagyon próbáltam megkedvelni, hisz mások ennyire szeretik. De képtelen voltam.
És amikor egy félreértett emailemet próbáltam a legnormálisabb hangnemben elmagyarázni neki, akkor felhívott azzal, hogy szomorú vagyok-e a temetés miatt, majd a válaszomat végig sem várva közbevágott és elkezdett kioktatni, hogy őt nem lehet kioktatni. Amikor asszertíve próbáltam leállítani, hogy ne folytassa, nem kioktattam, félreért, akkor kioktatott, hogy nem vágunk mások szavaiba. Bár ő ezt tucatszor megtette korábban is, általában csak neki lehettek sztorijai, na mindegy.
És a legnagyobb lelki békémet előkaptam, három teljes percen át csak csendben hallgattam, miért is vagyok hibás (ritkán érzem azt, hogy ennyire nem vagyok hibás), és nem szólaltam meg. Nem éreztem méltónak sem az okot, sem a hangnemet, velem még otthon sem beszélnek így.
Van, akivel nem lehet társalogni, mert magát egy félistennek tartja, mindenki mást csak másodrendű élőlénynek, akiről majd ő megmondja, hogy mit gondol és érez. Talán valaki megtanítja, hogy tisztelni kell a másikat.
De én nem akarom.
A temetést sírva álltam végig, utána sokáig beszélgettünk, egy közös ismerősünktől sok infót is kaptam a gimis osztálytársam utolsó éveiről, hónapjairól, amit eddig nem is hallottam. Ha már kicsit megnyugszunk, szeretnék M-et ápoló testvérrel leülni és mesélni neki M táncos éveiről, arról a sok értékről, amit tőle kaptam, és szeretném, ha ő is mesélne, annyi kérdés ragadt bennem.
És ez baromi sok volt a hétre, úgyhogy ma elmentem a kollégákkal hajóval Szentendrére, ott kb. 20 percet sétáltunk és 5 órát különböző vendéglátóipari létesítményekben töltöttünk, és végre olyan emberekkel töltöttem a napom, akiket tökre bírok, akik szeretnek és akiket jó végighallgatni, akik nevetve hallgatnak engem végig.
Egyik vidám kolleginával hazafelé már annyira kacagtunk, kiadva ő is az egész heti feszültséget (többek között őt is vigasztaltam a héten, mert sírt nálam a terhek miatt), hogy kolléga fel is vette a nevetésünket csengőhangnak.
Nagyon kellett ez, figyelmességek, kifinomult poénok, nagy nevetések, pozitív emberek. :)
Azt hiszem, ennek a hétnek az a tanulsága, hogy becsüljem meg a szerencsémet, amiért ennyi engem szerető, figyelmes és értelmes hozzáállású ember él a környezetemben. És még szeretnek is valamiért.
