Egy kolozsvári zenész-táncos-táncoktató, Könczei Csongor kifakadása az egyes eltorzult zagyva ideológiától átitatott táncházi körök erőszakos nyomulásáról.
ADJÁTOK VISSZA „Magyaros” táncház?
Nyár, a tánctáborok ideje. A kilencvenes években induló hazai népzenei és néptánctáborok választéka egyre bővül, jelenleg
majdnem kéttucat erdélyi és moldvai településen szerveznek június első felétől augusztus közepéig ilyen jellegű táborokat,
gyakran egymással párhuzamosan többet is. A régiós, minőségi és mennyiségi eltérések, üzleti vagy kevésbé üzleti vonatkozások
mellett egyben valamennyi megegyezik: fiatalokat (és kevésbé fiatalokat) próbál a tánc és a muzsika erejével összehozni.
Ha összeadom a heteket, akkor eddigi életemből több mint egy évnyit töltöttem el szolgáltatóként (hol zenészként, hol
táncoktatóként, hol szervezőként) ilyen táborokban, tehát rendelkezem némi rálátással, hova, merre alakul a tánctáborok
közönsége, közössége. Természetes folyamatként észlelhető a technikai modernizáció hatása, a nemzedékváltás, körülírhatóak a
különböző zenei és öltözködésbeli divathullámok, megfigyelhető – az egészet átitató hagyományőrzés igényéből fakadóan –
magának a táncháznak a hagyományozódása (avagy a folklorizmus folklorizációja), ezzel együtt sajnos egy bizonyos fokú kopás
is (például, hogy az ifjabb nemzedékek már nem tudnak énekelni – se szöveg, se dallam, se ritmus, azaz „se kép, se hang” – de
ez egy másik írás témája lehetne…). De én itt most nem ezekről, hanem egy, szerintem az erdélyi táncház létét alapjaiban
veszélyeztető jelenségről, egy exportáruként érkező, „zavaros-magyaros” ideológia térnyeréséről szeretnék értekezni.
Közismert tény, hogy a városi táncházakat megjelenésük óta próbálja kisajátítani megannyi ideológia, hatalmi és/vagy
politikai erő, manapság azon mélynemzeti ideológia, amelyik eredendően nem jellemző sem a hagyományos táncház, sem a hetvenes
években induló városi táncházak világára. Mert a falusi fiatalság táncháza a spontán tánckedvet szolgáló mulatság kötetlen
formája volt, magyarán egy közösségi szórakozás (és nem mellesleg a párkeresés helyszíne), sem több, sem kevesebb annál. A
városi táncház pedig – legalábbis itt, Erdélyben – ezt a hagyományos szórakozási formát úgy emelte át egy teremtett,
mesterséges környezetbe, hogy a puszta táncmulatságon kívül magát a közösségi élményt is megpróbálta átmenteni: nálunk a
táncház mindenkinek szól, bárki bejöhet és bekapcsolódhat, mert „mindenkit megajándékoz az összetartozás olyan érzésével,
amelynek harmóniáját épp az biztosítja, hogy a közösségi népi kultúra egyúttal az egyén művészi önkifejtésére,
kiteljesedésére ad alkalmat.” (I.m.: 17.)
Ebből az alapvetésből indult 1977 februárjában az első erdélyi táncház Kolozsváron, igaz, helyzete akkor igen előnyös volt:
„A kolozsvári táncház – nem szalasztván el természetes adottságát – sajátos többlettel is büszkélkedhetik. Míg a legtöbb
táncházban ugyanis a városiak a népi kultúra eredeti képviselőivel rendszerint csak mint ritka vendégekkel találkozhatnak,
itt mindig együtt vannak velük. Ennek módszerbeli haszna is vitathatatlan: a közvetlen átadás és átvevés előnye. A városiak
közvetlenül is megfigyelhetik az eredetit, így a káprázatos legényes táncokat is, a Filep Istvánét, a Csorba Jánosét és a
többiekét, s az együtt-táncolás révén szinte vérükké válhat az eredeti stílus, de a táncmestertől tanultakat is nyomban
ellenőrizhetik, folyamatosan összevethetik, szembesíthetik az eredetivel. Az együttlétnek azonban – mély demokratizmusa révén
– fölbecsülhetetlen az emberi, társadalmi szerepe. A táncház összehoz, és nem szétválaszt. Fesztelen tegező viszonyba hozza
össze a falusi (és nemcsak falusi származású), többségükben még a népviseletüket is őrző fiatalokat a városi közép- és
főiskolásokkal és munkásfiatalokkal.” (Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. In: Művelődés XXX. évf. 11. szám, 1977: 17.)
Persze, az idézett kezdet óta eltelt három évtized, s közben a világ nagyot változott. Ugyanakkor a táncháznak az a
sajátossága, hogy képes az említett közösségi élményért különböző érdeklődésű, foglalkozású, származású stb. személyeket
összehozni, azaz különböző társadalmi rétegeket megszólítani, nálunk egyelőre megmaradt. Egyelőre, mert az utóbbi években –
elsősorban a határon belül szakadt magyarok „jóvoltából” – megjelent nálunk is egy olyan jelenség, ami ellentétes ezzel a
táncházas sajátossággal.
Hogy miről is van szó? Néhány éve figyelem, ahogyan a „táncházas” viseletek kelléktárában terjednek például a honfoglaláskori
viseletdarab- utánzatok. A leggyakoribbak az övön viselt tarsolyok, de láttam már nemezelt mobiltelefontartót is. Baj ez?
Önmagában természetesen nem, csak hűen tükrözi a táncos és zenei hagyományaink ősiségére vonatkozó tévhitet. Pedig néptánc-
és az ezt kísérő hangszeres tánczenei kultúránk velejéig európai, semmi, de semmi köze nincs a honfoglaló őseink
kultúrájához, azaz, képletesen fogalmazva: ahogyan latin betűkkel írunk, úgy „latin motívumokat táncolunk” is! (Erről
részletesen: http://www.muvelode s.ro/index. php/Cikk? id=256) Szóval, ha valaki azért visel egy tánctáborban ilyen tarsolyt,
mert ezáltal is ki akarja fejezni magyarságát, hát viselje, csak ne váljon propaganda-viseletté, mint a szintén terjedő
„magyaros pólók” (ahogyan a világhálón nevezik és árulják őket). Mert egyre több ilyen pólót lát az ember a tánctáborainkban,
és sajnos, már nemcsak határon belül szakadt magyarokon. (Kedvencem, mely szerint magyar ember nem lehet turista – na ez a
leghagyományőrzőbb: valószínűleg őseink nemezelt pólóin is ezt írta, amikor végigégették Európát. Amúgy, meg persze, mindent
vissza, s ezt nem „az ajtóig meg vissza, a szeretőm add visszára” értik. Vagy itt az idei slágermez az emigráns kultuszíró
idézetével, hogy visszaigénylik a hegyeket. Hát vigyék. Lehetne például, igaz, kisebbített formában – a pesti Vajdahunyadvár
mintájára – az Alföldön egy „nemzeti hegyparkot” létrehozni: egymás mellett a madarasi Hargita, a Királyhágó és Székelykő. És
akkor az alföldi gyerek sem a vasúti töltésről szánkózna…)
De miért gond, ha valaki „magyarosan” öltözködik? Hiszen nem a ruha teszi az embert, s a táncházban mindenki úgy öltözik,
ahogy kedve telik benne. Vagy mégis? Mert a be- és leszólások, a hangoskodóan irányzott (általában politikai) értékítéletek
vagy akár (általában rasszista) viccek már túlmutatnak az egyszerű „táborozó táncházas” státuszon. Mert alapállásból nem
szereti a románokat (sem), de táncol román táncokat, hiszen „az egykor a miénk volt”. (Hogy sem a miénk, sem az övék, hanem
közös európai tánchagyomány? Ugyan már, ezt biztosan a nem „magyaros” kutatók mondják. De nyugi, ismerek olyan román
néptánckutatót is, aki szerint az erdélyi magyarok tánckultúrája „lopott holmi”. Erről ennyit.)
És tényleg: miért kell sátrat, autót mindenféle mélymagyar kütyüvel felvértezni? Miért kell „hajrá magyarokat!” üvölteni,
amikor a cigányprímás behúzza a rendet? Mit keres egy néptánctábor programjában kiemelt helyen az íjászat és lovaglás? Miért
kell ideológialag elfogult és hamis tudást közlő, a magyarság „szellemiségével” foglalkozó „történeti-néprajzi” előadásokkal
nyomulni az erdélyi táncházas közegben (is)? (És a teljes tudathasadás: tábori sörsátor, a szomszéd asztalnál egy „magyaros
pólóban” ülő fiatalembernek megszólal a mobiltelefonja. A csengetés egy manele. Hogy a Guŕ163a sámándobja…) Meg egyáltalán, ez
az öltözet mitől „magyaros”? A póló ideológiai üzenetétől? A tarsolyt díszítő ősi motívumkincstől? Vagy inkább a viselők
fejében kavargó mételyezett zagyvától?
Szóval nem jó, nagyon nem jó, nem egészséges és nem helyes ez a jelenség, mert veszélyesebb a bajuszpödörgetős
bőszmagyarkodásnál, mivel kizárásos politikai ideológiákat próbál terjeszteni egy olyan közegben, ami eredendően a mindenkié.
Mert a táncház nem a viselettől és nem a harsány magyarkodástól lesz „magyaros”, hanem egyszerűen a tárgyától és az erre
építkező közösségi élménytől. Ilyen egyszerű.
S ha már az emigráns kultuszíró. Az egyik táborban megállít egy hölgy, hogy olvastam-e a hegyeket sirató emigráns
kultuszírónak ezt és ezt a novelláját. (A hölgyet nem ismertem, több táborban is láttam, később tudtam meg, hogy a szóban
forgó szerző egyik határon belül szakadt kiadója.) Mondom, nem, nem olvastam. És azt? Azt sem. Akkor egyáltalán mit olvastam
az emigráns kultuszírótól? Semmit. Semmit?! Döbbenet az arcán. (Mégis, egy „néptáncoktatót” szólított meg!) Hogy-hogy? Mondom
– tábori szolgáltatóként próbálván finoman fogalmazni –, egyszerűen nem tartozik irodalmi érdeklődésem és ízlésem körébe.
(Meg egyáltalán: kinek mi köze ahhoz, hogy felnőtt fejjel mit olvasok vagy sem?) A dolog nem hagyja nyugodni, félóra múlva
újból megállít, elém tesz egy idézetet, olvassam, ugye, milyen szép, milyen „sokatmondó”? Mondom, biztosan (ámbár
közhelyektől hemzsegő mondatokat más is írt), de értse meg, engem ez az író, meg ez a téma hidegen hagy. Ingerülten kifakadt:
Te román vagy? Na tessék! Ez azért nem semmi, már itthon is lerománoz egy határon belül szakadt. Többek között ezért sem
olvasom az emigráns kultuszírót.
És valószínűleg sokkal hasznosabb volna, ha a táncházba járók, népzenével, néptánccal foglalkozók a „magyaros” szövegek
helyett Bartók Béla, Lajtha László vagy Martin György szövegeit, tanulmányait olvasnák. Mert, ha már idézeteknél tartunk,
akkor Bartók írta 1943-ban, hogy „ha a zenei folklór nagy hálával tartozott is a nacionalizmusnak, ma az ultranacionalizmus
annyit árt neki, hogy ez a kár sokszorosan meghaladja amazt a hasznot” (Bartók Béla: Népdalkutatás és nacionalizmus. In:
Bartók Béla: A népzenéről. Magvető Kiadó, Budapest, 1981: 83.), Lajtha 1948-ban, hogy „a különböző népzenék kapcsolata
tanítson meg arra, hogy mi, Európa népei sokkal mélyebben vagyunk egymás testvérei, mint ahogy azt tudnánk és hirdetnénk”
(Lajtha László: A népzene alkotói megközelítésének különbözőségei Bartóknál, Kodálynál és saját zenémben. In: Lajtha László
összegyűjtött írásai I. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992: 135.) és Martin, hogy „Kelet-Európa népei még nem tudják magukról,
hogy sajátos nemzeti tánckultúrájuk mennyire közös gyökerekből táplálkozik s mennyire azonos módon zajlott le az egyedinek
tartott és igen messziről, a homályos történeti múltból eredeztetett tánckultúrájuk, sajátosan egyedinek és egyszerinek vélt
nemzeti táncuk kialakítása. A ténylegesen meglevő különbözőségeket az illető népek paraszttánc-kultúrája kisebb-nagyobb
területeinek eltérő fejlődése, fáziseltolódása hozta létre. Lényegében tehát az elkésett fejlődésből adódó különbözőségeket
az öntudatosodó nemzeti elitréteg domborította ki, ideologizálta és stilizálta politikai törekvéseinek megfelelően. […] A
történeti mítoszok továbbápolása helyett a tudománynak az igazságot kell feltárnia a helyes nemzeti önismeret érdekében.”
(Martin György: Népi tánchagyomány és nemzeti tánctípusok Kelet-Közép-Európában a XVI–XIX. században. In: Ethnographia XCV.
évf. 3. szám, 1984: 360.)
Szóval felhívnám a határon belül szakadtak figyelmét, hogy mifelénk a táncházba (egyelőre) be lehet jönni jobbról is, meg
balról is, lentről is, meg fentről is, sőt átlós és rézsútos irányokból is. Hogy nálunkfele a magyarságot (egyelőre) még
normálisan lehet megélni, pólók, bekiabálások, kioktatások, propagandairodalom nélkül és főleg nem mások ellenében. Hogy a mi
táncházunk akkor is magyar, ha éppen románul vagy cigányul táncolunk benne, mert nálunkfele ez is természetes (és ráadásul mi
értjük is, hogy más nyelven mit énekelünk és csujogatunk) . Mert nálunk „a táncház összehoz, és nem szétválaszt.” Egyelőre.
Tegyünk érte, hogy minél több ideig így legyen!
http://welemeny. transindex. ro/?cikk= 10124