Apámról sokat írtam itt régen. Mára kidolgoztam magamból, keményen koncentrálok, hogy új hülyeségeit ne vegyem magamra. Ha debilnek tart, és CSAK nő vagyok, hát tartson. Amikor a kórházba rohantam utána, akkor is állított olyanokat, aminek semmi igazságtartalma. A családnak kitalál történeteket rólam, hogy rossz fényben állítson be. Mondjuk Anyuról is…
Megjelent a szülőfalujában egy helyi újságban interjú vele, még abban is sikerült hazudozva leégetnie.
Fél éve koromig meg sem fogott. Sosem pelenkázott. Nem dicsért. Nem játszott velem. Kis felnőttként kezelt és alázatos női szerepre alakított (broáf). Mindig éreztette, hogy ő fiút akart. Vagy úgy gyereket nem igazán.
Amit csak idén mesélt el Anyu: hová tűnt a kisnyuszim.
Tíz éves sem lehettem, kaptam húsvétra egy élő kisnyuszit. Nagyon akartam állatot, sosem engedték, nahát végre boldogság! Aztán egyszer hazaértem a suliból és nem volt ott. Állították, hogy visszavitték a tenyésztőhöz, Anyu szerint azt kamuzták, hogy elszökött. Mindig tudtam, ha hazudnak nekem, azt hittem, meghalhatott szegény, lakásbantartás, nem megfelelő környezet, blabla…
Nahát kiderült, hogy apám egyik délután levitte a pincébe és levágta, megnyúzta, az volt az ebédünk akkor hétvégén!
Gyomorforgató, a gyerek kiskedvencét megetetik vele? Hányok apámtól.
Volt olyan, hogy Anyut úgy akarta indulásra késztetni, hogy megrántotta a nyakán a sálat. Akkor kezdődött a gondja a nyaki sérvével.
De hát én nem fázhattam, nem lehettem allergiás, nem lehettek saját vágyaim, érzelmeim. Isolde írta, hogy érvénytelenítő környezetnek hívják az ilyesmit.
Mindenért magamat hibáztattam. Nagyon koncentráltam, nehogy felmérgesítsem, de akkor belekötött másba.
Ártatlan párbeszédben ma is extrán felpörög a pulzusom, ha valaki degradálja, amit mondok.
Remekül megtanultam a semleges pofát, különben csak „hisztiztem”. (Nem, sosem voltam hisztis gyerek.)*
A legújabb: a lépcsőházamban egy kinti-benti cica odajár a lábtörlőmre, az ajtón keresztül kontaktál az én cicusommal. Senkit nem zavar.
Apám kiakadt, hogy mit keres ott, és majd ő jól belerúg, hogy megtanulja, nem ott a helye!
Az egyik szomszéd macskájába. Aki semmi gondot nem okozott soha. És nálam van, tőle 1,5 km-re.
Röhögve mesélte a karácsonyi vacsoránál, hogyan kínozta a kutyáját gyerekkorában.
Nem tudom elmondani, mennyire felkavarnak ezek, tudatosan kell lehiggasztanom magamat. Millió apróság volt, amit gyerekként magamra vettem, mindenért magamat hibáztattam. Amikor már nem tudtam úgy feltenni egy kérdést, hogy ne barmoljon le, inkább ki sem mentem a szobámból, amíg otthon volt. Emlékszem, hányszor kellett mosdóba mennem, de inkább a szobámban vártam. Akkor meg azért mondott el mindenkinek mindennek, mert tiszteletlen vagyok vele. Nem voltam az, sosem. Egy ronda szó nem hagyta el a számat felé, igazi jógyerek voltam. Próbáltam láthatatlanná válva meghúzódni...
Illetve felnőtt fejjel visszagondolva segít helyretenni, hogy velem is miért bánik úgy, ahogyan. Nem én voltam a hibás, hanem a saját lelke.
Lehet-e felelős egy gyerek a saját boldogtalan gyerekkoráért? Nyilván nem.
Annyira jó lett volna akkor tudnom, hogy lehet boldog is az élet minden gond ellenére!
*Ó, és beugrott, amikor Anyu rászólt a macskára(!), hogy ne nyafogjon (egy macska, nem nyafogott, cuki okoskodó fejjel magyarázott valamit. Szokott hozzánk dumálgatni), nekem is ezt mondta gyerekkoromban, ha mertem valamire panaszkodni.
