Bridzsitdzsonszék hívják pöffeszkedőcsaládosnak azt a kategóriát, aki hajlamos bosszantani a nem A Rend szerint élők életét. A hangsúly a pöffeszkedőn van. Nem a családoson.
Ismeritek a típust, akik büszkék, hogy férjnél vannak*, "nekik sikerült" ezzel az életcéljuk és beszűkült gondolkozásuk fel nem fogja, hogy más másképpen boldog. És beleszólnak az életvitelembe, lenéznek, kioktatnak(!), hogyan kéne élnem, hogy boldog legyek. Próbálok nem reagálni és nem ítélkezni fölöttük. Nehéz.
Kollegina egy p.cs-os sorstárssal tud rámszállni, vagy úgy beszélni más egyedülállóról nulla empátiával, hogy megdöbbenek, majd kimegyek. A "neki aztán mi gondja lehet, nem is kell senkiről gondoskodnia" kolléganő egyébként fél éve táppénzen, hetek óta kórházi kezelés alatt, így értsd az empátiahiányt.
Vagy szombat éjjel egy buliban azon röhögtünk, hogy van egy jópasi ismerősünk, aki nem is nagyon titkolja, hogy mit is akar tőlem (és ha nem lenne Cukorfalat, akkor meg is gondolnám), erre odajön a p.cs-unk, hogy fenyegető ujjlengetés kíséretében értésemre adja, hogy ő már megmondta, már megint rosszul választok és így hogyan lesz ebből férjhezmenés. Hát, kimondtam a szót, hogy mit is hoznánk ki ebből. Elnémult. Mindezt egy olyan társaságban, ahol rajta kívül senki nem él hagyományosnak mondott kapcsolatban.
Nem is értem, miért gondolja, hogy amíg meg nem állapodok, ne éljek ilyen lehetőségekkel.
Erősödő meggyőződésem, hogy azért szólnak bele más életébe, mert ők boldogtalanok, hisz ha boldog valaki, eszébe sem jut mást kioktatni, nem? Ezt a boldogságot irigyli talán titkon? Vagy ha nem, akkor miért teszi?
Épp a napokban leveleztünk erről Békával.
Mindenki élhessen, ahogy neki boldogság, rólam mostanában lerí, hogy így jó. Mindent beleadtam én az együttélős-melegvacsorafőzős évekbe is, de századennyi örömmel sem járt. Sőtsőtsőt.
Íme, aki nálam ezt szebben fogalmazta meg:
http://kommedias.com/2014/02/01/egyedul-udvozito/
"elmesélem egy kalandom, mely láthatóan felvillanyozott, hogy csak úgy ragyog a bőröm az endorfintól. Válasz: ó, és mikor fordul komolyra? Jaj, kincsem, perszepersze, de igazán megérdemelnéd végre már, hogy megállapodj, hogy RÉVBE ÉRJ (anyád), mert hát ez így persze, tök jó, de hát mégiscsak az az igazi. És nem lehet megmagyarázni, hogy jól érzed magad, nem, egyedülállóként nem érezheted jól magad, vagy hát jóóó, lehet, hogy elégedett vagy, de BOLDOG? Az nem lehetsz."
Ismerős, mi? :) Érdemes végigolvasni a posztot. Mindkét/mind a sok oldalnak.
*Vegyünk egy példát. A házas ismerőseim jórésze, kollégák, baráti kör (nem, szigorúan nem írok az olvasóimról, nehogy valaki rájuk értse), ahová belelátok, szinte egyáltalán nem szexel egymással. Értitek? És nem bánják, hányan mondják, hogy nem is öröm a férjükkel. A testiség kölcsönös öröm, amiben feloldódik a világ és egy új alakul és nem hiányzik? :( Vagy csak elfeledték, lemondtak róla, beletörődtek? Vagy van szerető, de akkor miért is ragaszkodnak? És a lényeg: miért állítják magukat követendő példának, miért néznek le engem, aki ezt az örömöt megtalálja, bár nem házasként?
Mérhetetlenül elszomorít, talán sosem élték át ezt teljes valójában, ha nem is hiányzik? Az ő dolguk, ha boldognak érzik így magukat, de miért akarják nekem is ugyanezt az utat? Ne ítélkezzenek pont fölöttem, aki nem álszent és olyan esendőnek mutatja magát, amennyire az engem lenézők tökéletesnek magukat. És megértem sajnos, a pasik legnagyobb része, háááát... nem őstehetség, bár néhány tanítható, ahogy látom, de ehhez ugye pontosan ismernünk kell a saját igényeinket.
És akkor még csak a testiségről beszéltünk. A napokban végighallgattam, ahogy Kolleginát osztja a soviniszta férje egy piszli feledékenység miatt, aztán ott bőgött, de meg nem védte magát. És ő ítél másokat. Én próbálok nem viszontítélni, nehéz.
És még hány tényezőt nézhetnék!
A piszkálódóknak tényleg öröm, ha mást boldogtalanra piszkálhatnak? És milyen bosszúsak, ha nem érik el a céljukat!
:)
