Tobber életblogja

Kaptam egy feladatot tavaly, ami elég sok utánajárással és elmélyüléssel jár, szerintem ez jogászi munka, de mindegy, meg tudom tanulni. Havi 3-4-re számítsak, ne aggódjak, belefér.

Persze, nekem minden belefér ingyen, nálunk tilos feladatot visszautasítani, hiába bizonyítja a szoftverem az ingyentúlórákat (egyébként érdekelne, ehhez a munkaügyi hatóság mit szólna, vagy ahhoz, hogy nincsen biztosítva az óránként tíz perc monitor nélküli munka).

Nahát ez azóta heti 3-4 ügy már.

Folyamatos elmaradás nyomaszt. Persze a főnököm azt sem tudja, hogy ez is rajtamragadt, mondjuk pont letojná.

De ami végre pozitív, egyik pletykás lány elmesélte, hogy a jogi osztályon megkérdezték tőle, hogy ki vagyok, mert az egész csapat véleménye, hogy annyira tökéletes anyagokat adok le, nekik semmi további tennivalójuk nem akad, hanem mehet is tovább a hatóságnak egy az egyben.

Hát ez jólesett.

Az kevésbé, hogy ez sem hozzám nem jutott el eddig tőlük, sem a vezetőim nem tudják.

Igen, rohadt pozitív visszaigazolásokra vágyom végre, mint már óvodásként is.

Nem tudok mit kezdeni egy pofátlan ismerőssel. Még csak nem is haverral, semmit nem tud rólam, egy kreatív körbe járunk. Korábban lepattintottam, hogy amit ő pénzért akar oktatóanyagot árulni, annak ingyen csináljam meg az angolra fordítását (a fia megcsinálta, de ez egy szaknyelv, totál újra kellene kezdeni).

Akkor mondtam, hogy dobja be a közös csoportba, pénzért meg fogja valaki csinálni. Ez negyedéve volt.

Erre ma megint rámír, mintha mit sem beszéltünk volna, hogy akkor küldi képernyőképpel, hogy miket legyek szíves lefordítani, mert az ő anyagához kell.

Értitek, amiből ő pénzt akar keresni. Amit szakfordító jó pénzért fordít le.

Amire én már nemet mondtam.

Hogy lehet ennyire pofátlan?

Életem legnagyobb kihívása nemet mondani, basszus, ez egy pénzes munka elméletileg, úgyegyébként kedvem sincsen munka után is monitort bámulni.

Meg annyit nem kérdez, hogy és te hülye, te hogy vagy.

El sem hiszem, hogy ennyire pofátlan emberek léteznek. Ja de. Alacsony poziban nálunk dolgozó nő már az igazgatómmal több fél órás mítinget összerántott, mert nem bír megegyezni a saját kisfőnökével. Én meg kéthetente egy percre is f.sok felhívni a főnököt, mert fontos ember, néha visszaköszönni nincsen ideje (igen, az elég bántó), nem zavarom, megoldom nélküle. Dehát az ilyeneknek áll a világ.

Ugyanez a nő tud teljes órát ventilálni a saját bajáról, miközben azt nem tudja, mi a munkám vagy van-e gyerekem, többször jeleztem, hogy nincs rá időm, de csak áll mellettem és caskazértis félórákat mondja, ha kimegyek pisilni alibiből, megvár, ha mondom, hogy most improduktív időt mér a leütésfigyelőm miatta és munkám is ezer, akkor sopánkodik, az milyen xar lehet. Egyik nap Kollegina nem tudta lerázni ebédhez menet annyira, hogy a többiek már befejezték(!) az ebédet és még mindig nem tudott utánuk menni.

Örök hálám a kb. korlátlan home office-ért.

Inkább maradok bocshogyélek.

Előző hétvégén nálam társasoztunk, ünnepeltünk cimbikkel, meg a legkisebbel, irtó cuki baba. Hetek óta szelektálok a lakásban, takarítok (nem miattuk, pszichésen jót tesz, ha már a terápiára nincs kedvem visszajelentkezni, egyszerűen nem vagyok én olyan fontos, akivel törődni kéne), már csak a tortakészítés maradt a finishben, amikor kijött az aurás migrénem. Hát, azzal sok mindent nem lehet tenni, félvakon instruáltam Kócost, miket tegyen bele, én meg vártam a fejbecsapást. Nekem ez komoly lauffal érkezik, szóval viszonylag egyben, csak nyomottan, még a tompa fájással levezényeltem, de nem igazán élveztem a vendégfogadást. Kócos egyébként remek házigazda, közben a lomtalanításra is ledobott pár cuccot (poénból hawaii ingben és minibajusszal „Magnumként” jött át, hát készítettem pár fotót, ahogyan a kidobandó vasalódeszkát a hóna alá csapva szörfdeszkázni induló fiatalnak látszik =elvagyunk), segített a babakocsival, tehermentesített.

Azóta ma megint kijött a migrénem. Unom az egészségemet.

Ha erőszakolom magamat a szociális eseményekre, heti egy rövidebbet kibírok, de xarrá szorongom magamat. Már a vezetéstől is parázom, pedig 1. azt mindig imádtam, 2. jól vezetek még a leghülyébb pesti szitukban is. Halasztgattam a fogorvost, nőgyógyászt pár hétig, oké, majd visszamegyek terápiára is, de olyan átkozott sokat beszél a nő, hogy másfél órát kértem tőle, 50 perc alatt el sem jutunk a panaszig.

És ez IS szorongással tölt el.

Gé exe el akarja kérni a telkünket. Hát, ott egy hét suvickolás után sem lenne tisztaság és kupi is van. Anyu egy évtizede nem jár le, apu csak 1-2 órákra, rozsdás nyugágyak és penészes 40 éves, foszló párnák, kerti szerszámok behányva a konyhába, vastag fekete pókháló mindenen. Megint nyúz, hogy vigyem le egy hétvégén, de nekem a hétvége az Kócos és kreatívkodás, meg allergiaszezon közepe van, dupla gyógyszerekkel is KO vagyok, ott meg az erdőben pláne xar. De hát ő miért is változna meg, az egész gyerekkorom szabadidejét is ott kellett végigszenvedni taknyosan, dzsuva szemekkel és szétvakarva magamat. Szóval a nemet nem fogadja el (így tanítsd meg a gyerekedet, hogy egy önérdekérvényesítésre totálisan alkalmatlan, önmagát szar alaknak tartó ember legyen belőle), inkább lerázom, ha a témára vált. És még én érzem rosszul magamat emiatt is.