Vannak kétségeim, hogy a cicám jól szórakozik nálam, de én remekül szórakozom vele.
Megfogtam a lábtörlő szélét, amin pihengetett és körbehúztam a nappaliban párszor. Kapaszkodott döbbenten, meg forgatta a fejét, szóval megálltam.
És akkor nem leugrott, hanem rámnézett, mi van már.
Szóval szörföztünk még párat a nappaliban...
(Ki ne merjétek hívni az állatvédőket!)
Azért a faxom kivan, amikor ma harmadszor cáfolja Kollegina az állításomat.
Pl. nem lehet kinyitni az egyik ablakot, mióta a redőnyös szerelt. Jelzem, erre beleokoskodik, hogy ő bezzeg ki tudja nyitni. De nem lehet. De ő szokta.
Jó. Odasétálok vele, és tényleg a csukló elé szereltek egy bisz-baszt, amitől nem nyílik.
Mondom a főnöknek, hogy van X típusú irodánk is. Nem, Kollegina szerint nincsen. De van. Nem. Jó, keresnem kellett rá adatokat, pedig kisebb gondom is nagyobb ennél.
Agyhalott informatikánk ismét kifejlesztett valamit, ami nem működik. De az működik, mert ő tudta használni. Jó, nálam nem fut. De fut!
Iderángattam, jééé, tényleg nem fut.
(És amihez hónapok alatt kiharcoltam jogosultságot, hisz kell a munkámhoz, azt elvették egy frissítéskor, úgyhogy intézzem az egyik (mert persze sok van) IT igénylő oldalon. Ami fél órát homokórázik, majd mivel lejárt az időm, ki is léptet, tehát el sem tudom indítani a kérést a jogomra, ami megvolt eddig.)
Tájékoztatná valaki az IT-nkat, hogy nekünk ezekkel DOLGOZNUNK kellene, nem hobbiból könyörgünk hetekig 1-1 javításért?
Idegbeteg mindenki az IT miatt.
Az már természetes, hogy egyszercsak újraindul a gép figyelmeztetés nélkül, pont mikor SOS kéne belőle valami, ma másodszor.
Rendszerint percek, mire megnyílna egy segédprogram.
Tényleg van midlife burn out, meg minden, de a fásultság nem a monotonitástól alakul ki, vagy a sok munkától, hanem az eredménytelen szélmalomharcoktól, amivel minden nap órákat küzdünk kénytelenül.
És én álltam bele egy témába, ha már úgy hirdetjük, hogy környezetvédők vagyunk, tegyünk mi is érte. Meg a ház előtti dzsumbujt szeretném kiirtatni, de mindenki másra mutogat, miközben arborétumokba járunk ki gereblyézgetni, a belső udvarban luxus kertecskénk van. Kívül gaz mindenhol. Meg kikunyeráltuk hárman, hogy tesztelhessük az új rendszert élesítés előtt, mielőtt az is összeomlik, most áll fent a balhé éppen az előző miatt.
Megköszönték, majd élesítették a tesztünk nélkül, totális hibárafutás az egész, zeng a ház a balhéktól, párszáz emberrel kib.sztak, mi meg dühöngünk (és nyeljük mások dühöngéseit) tehetetlenül. Visszavonni nem lehet, a régi rendszert kikapcsolták.
Ma ismét szerelek valamit a kávéfőzőn, és még van képe másnak hőbörögni, hogy hány ember vár kávéra. Faxom, akkor szerelje meg ő, egyébként egyáltalán nem lenne.
És akkor pénteken már nem is fárasztottam magamat, hogy békét teremtsek, mert általában megteszem: két harmincas(!) srác cukkolt egy 34(!) éves kolléganőnket a tájszólásáért, az egyébként cuki csaj drámát csinált belőle. Nekünk. 1. Semmi humorfaktora nincsen, gyerekes, ne tegyék, még ha egyébként nekik is van. 2. Engem pl. lehet cinkelni, mert duplán kapják vissza, és úgy vicces. De a nő mindent sértésnek vesz, láthatták volna rajta. 3. Tényleg felnőtt dolog azon rinyálni nekünk 34 évesen, hogy a gonosz fiúk szekálják? Védje már meg magát.
Óvoda.
Valami tanulmány írta, hogy mekkora hiba stresszes munka után lemenni sportolni. A fotelból filozofálgatva biztos még nem próbálták, én inkább lemegyek kondizni.
Tegnap volt az utsó vérvételem a város másik felén, persze fél tízig kellett éhgyomroznom, pedig a konditerem este már leszívta a vércukromat. Ott gyors kávé, futás munkába. Akkor már kibírom, 11-kor megyünk le kajáért. Jó, de 11:30-kor eszünk. Csirkemell, fél rizs. A hús büdös volt, úgyhogy megettem a fél rizs felét.
Üres kávé, pár szál ropi, aztán spuri haza. Még megírtam vagy húsz csetválaszt, majd odajött a cica, de nem volt hajlandó odabújni, csak játszani akart és ezen sírvafakadtam.
És akkor jutott eszembe, hogy nem ettem, az abonettes-párizsis melegszenyám mentett meg végül vacsira.
Az egészségesek lelkiismeretfurdalása.
Megvan az utolsó hormonleletem is. Minden egyes leletértékem tökéletes.
És ok nélküli lelkiismeretfurdalásom van, hogy az én szervezetem nagy eséllyel gond nélkül szülhetne, a kolléganőim meg komoly és megterhelő procedúrákon, műtéteken, hormonkezeléseken mennek keresztül hosszú évekig, mire összejön egy lombikbaba.
De én nem akarok gyereket.
Hát ez egy ellentmondásos érzés.
Persze, rágugliztam a még nem tudni mi látszik az ultrahangon, de nem kicsi izére, nem vidámak a guglihírek, majd augusztus közepén értelmes diagnózist is kapok róla.
Reggel is eláztam, vizes ruhában/hajjal dolgoztam. Délután is eláztam a cég előtt.
Sétáltam hazafelé a kis utcámban, amiben egy érdekes természeti jelenség figyelhető meg.
A Hármashatárhegy mellett végigsüvítő nyugati szélviharok végigvágtáznak az alacsony kertvároson, majd az utcám után kettővel mandínert kapnak a tízemeletesek által határolt sarokban és nálunk+2 utca lesz hatalmas forgószélszerűség.
Egy kisebb szél is elég nagy károkat okoz, és tegnap nagy volt, az utca végig tele volt szórva többméteres faágakkal, levelekkel.
Illetve egy 5+ méteres, fának is beillő, combvastagságú ágat csak egy vezeték és a lombok tartottak az úttest közepén. Ahol mindenki sétálgat. Nagyon durván nézett ki (lásd insta)!
Hívom a 112-t.
-Jó napot kívánok, Tobber vagyok, szeretném bejelenteni, hogy egy hatalmas ágat csak egy vezeték és a szentlélek tart fenn az út fölött. Nagyon veszélyesnek látszik.
-Rendben, kérem mondja a címet.
-Budapest, tizen...
-Az M. utca?
-Hűűűűűűűűűűűű, ezt honnan tudta????
-Bemérte önt a poligonom, és egy-két perce jelentette egy úr is, már elindultak a kollégáim. :D :D
-Aztaaaa! Köszönöm szépen, jó munkát! :)
Aztán bevágódtam a kocsiba, várok, hogy elmenjen a Volvo. Szomi jött haza. Pár napja megígértem, hogy az adományboltba még le nem adott könyveket átnézheti a csomagtartómban, kiintettem, álljon meg. Szóval könyvajánlót tartottam a katasztrófautca közepén, meghallgattam, hogy minek megyek kondizni, ha ilyen jó alakom van, és neki mindig tetszem, szóval gyorsan leráztam vagy 30 könyvvel.
Konditerem. Odaérek, befizetek, félmeztelenül előkapom a sportmelltartómat (az öltözőben, nem a recepción): valami ráborult a táskában. Úgyis beleizzadnék, hát kiöblítem a hátulját a csapnál. Boldog érzés felvenni.
Aztán apám lecsapott, ha úgyis bevásárolok, dobjak el neki egy fehérkenyeret vacsira. Tízkor este. Inzulinos.
Oké, de nem megyek be. Úgyhogy az utcán kellett a hűvös szélben 20 percet dumálnunk. Immár átmelegedve is, nem csak vizes ruciban.
Hazaérek, kb. egész nap vizes cuccban voltam, és még nyújtás, hajmosás, beázátatás, táskakimosás, úgy 14 órája nem látott a cicám: két simit eltűrt unottan, majd elhúzott kajálni.
Egész éjjel motorosfűrészek zaja, szirénázó autók...
Kicsit sok volt tegnap. :D
---
Kiegészítés: Anyu nálam várja a fugást meg a redőnyöst, a macska meg szórakoztatja, előbb bebújt valahová, ahonnan nem jött ki, majd kifutott, Anyu ölbevette (aki életében más macskával nem játszott még) és szelfiket küldözget magukról. :DDDDD
