A munkám bizonytalan és már a kis stresszt is nehezen bírom. Kiéghettem.
Judós3-mal szakítottunk.
Az edzőmet kirúgták, akivel felüdülés volt és a legjobb antidepresszáns.
Felszedtem tíz kilót a srác mellett.
Rosszfiú lemondta a találkát.
A spanyolt abbahagytam.
Pénzt nem spóroltam.
A tengerhez költözést elodáztam.
A lenti programok Judós3-ra épültek, mind kuka.
Nincs életcélom.
Unalmas hétköznapok jönnek.
Zuhanás.
Judós3 átjött, összepakolt és visszaköltözött a szüleihez.
22 éves, csoda, hogy kilenc hónapig bírta hagyományos kapcsolatban egy 41 éves nővel.
A legboldogabb kapcsolatom volt. Neki is, csak ő 22...
Közel három órát bőgtünk (ő!) ölelkezve, hogy szeretem, hogy ő is nagyon szeret. Hogy mennyire hálás, hogy otthont adtam neki, hogy hiányozni fog neki minden, hogy nélkülem semmi nem lett volna belőle.
De már hajtja a vére, a bulizás, a szabadság.
A legromantikusabb esténk volt a szakításunk estéje.
Hét éve elhatároztam, hogy többé nem élek senkivel. Vele kivételt tettem, mert a szívemben is különleges helyen van. Most marad az egyedülélés.
Ha megunta a másnaposan munkát, bunyózásokat az éjszakában, hazajöhet.
Lecsaptam szegény Papírkutyákra, meg Gére, tánc, kondi, kávézás, társas. Képzelem, hogy fognak örülni a kibőgött fejemnek.
Előszedek szeretőket, nem bírnék egyedül lenni!
Annyira hiányzik az a kis hülye kócosfejű! <3
Mindig mindenről beszélgettünk. Oké, hogy tanácsot nem mindig tudott adni (azaz a generációja nagy részétől hallom ezt, hogy akkor miért nem mondasz fel), de akkor átölelt, körbeugrált.
Valahol úgy érzem, én sem figyeltem rá eléggé. Nagyon fárasztó volt a munka, stressz, feladatok, tanulás, suli mellett még a rámzúduló infó- és kérésáradatot kezelnem esténként, hétvégén, menedzselni az új suliját, a vizsgákra felkészíteni, az oldalát szerkeszteni, fotókat, videókat készíteni a teremben, állandóan új munkahelyet keresni.
Imádok vele pörögni.
Nagyon szeretném, ha visszajönne.
Beszéltem vele, hajthatatlannak tűnik.
Segítségre van szükségem!! :'(
Még jó, hogy kevesen vannak a cégnél, bőghetek kedvemre.
Egy távoli kolléganő karolt fel, levitt cigizni, ebédelni, egy fél joghurtot bírtam enni. Judós3 ilyenkor szokott hívni.
És nem tudom, hogy a megszokás hiányzik, vagy ő, vagy csak kedveltem azt a hülye kis kölyökkutyafejét. Szeretném megint látni.
Biztosan nem én vagyok a világ legokosabb embere, de ezt egyáltalán nem értem.
Kedd este még romantikusan teázgatunk a belvárosban, kézenfogva sétálunk a kivilágított Andrássyn és szelfizgetünk az Opera előtt, szerdán reggel ágybahoz reggelit, kávét, én összerakom a holmikat, és a családja sokadszor átszervezett programja elé beszuszakoljuk az elmaradt pecázást, mert nagyon szerette volna.
Jött a család, én leléptem, majd írt, hogy órákkal tovább marad, mert még a szülőkhöz hazamegy, főzni fognak, stb. Én ugye ne menjek.
És írtam, hogy nagy szükségem lenne a támaszára most, hogy a cég felőröl, mire hív, hogy hagyjuk abba. Átmentem az utcán, majd a kisszobájában megbeszélni, hogy legyen vége szerinte és majd pénteken jön a cuccokért.
Mi van??
Totál hisztinek tűnt, hisz még egy kabát(!) sincs nála, most úgy megy be dolgozni? Töltő, ruhák sem, ez hirtelen felindulás volt.
Nagyon fáj, nem tudok semmire koncentrálni, nem tudom, hogy akarjam-e tovább, hisz nagyon csípem, vagy ez a bő fél év is csoda egy 20 év korkülönbséges együttélésnél és zárjam le magamban.
Nem vagyok jól.
Nagyon magam alatt vagyok.
Jönnek a kollégák, hogy hallják a hírt, meg hogy ez mit jelent.
Hát mondjam a szemükbe, mi ez valójában? Nem fogom, udvariasan mosolyogva mismásolok.
Este csak néztem magam elé, amikor Judós3 bejelentette, hogy szerdán ő nem lesz velem, családi programja van. Kösz, hogy időben szólnak. Elmentem zuhanyozni, hogy lenyugtasson, erre Judós3 utánamjött és belémkötött, hogy biztosan vele van bajom és komoly veszekedést provokált. Egy ideig normál hangon kértem, hogy értse meg a céges helyzetemet, meg hogy nyugalomra és csendre vágyom, de addig piszkált, míg ráborítottam, hogy ha nem tud támasz lenni, amikor én non-stop a támasza és menedzsere és sofőrje vagyok, akkor költözzön el.
Reggel próbálkozott kedves lenni, de kiégtem, lemerültem, sz.rok mindenbe!
Nem akarok élni.
A fiatal nőket betalálják, hogy nem kötnek, horgolnak, hímeznek, bezzeg ősanyáink.
Bár most modernizált formában divat lett ismét pár évre, a produktum maga idejétmúlt, minek is tenne hímzéseket egy modern lakásba pl.
Viszont a neten csodagyönyörű sminkeket látni a tiniken, álomszép hajkoronákat, kidolgozott körömfestéseket osztanak meg. Ez a generáció így kreatívkodik...
Nekem is csak a funkcionális kreatívkodás maradt, pl. miniatűr saját körmeim vannak. Arra porcelán műkörmöt építek tizenéve.
Nem lesz nagy, pont használható. Másoknak akkora a normál.
Kísérleteztem festésmintákkal, de abban béna vagyok, na. :D
Maradok a sima francia manikűrnél, az tetszik:
Azért egyszer hátha befejezem a gyöngyhímzéses ékszereimet...
Amíg Judós3 dolgozik, lepörgetek csajosabb sorozatokat pakolás-főzés közben.
Megnéztem a The Girlfriend experience eddigi részeit.
Sokkal felszínesebbre számítottam, de nem is annyira összetett, hogy az életben nem bogoznám ki.
Tetszik.
És a főszereplőnő, Elvis unokája olyan, mint Alicia Silverstone és Bé keveréke.
Vagy mi.
Judós3 legcukibb cimborája átjött, lényegében nem tudom, miért. Épp kinyitotta a sörét és hívhattuk a taxit.
Éjjeli ember vagyok, de vasárnap este tízkor találkozni kocsmázni, MAJD utána menni táncolni nekem irtó késői. Ma reggel 8:30-kor jelenésem volt az igazgatómnál. És jó arcot kellett vágnom a lentiekhez 3 óra alvás után.
Hajnalig táncoltunk, viccelődtünk a haverjaival, persze hallottam a hátam mögött, hogy Judós3 nem így szokott viselkedni. Nyilván ha van barátnője, pláne a helyszínen, nem fog csajozni részegen.
Judós3 nagyon sokat változott mellettem. Ezt hetente hosszas hálabeszéddel fejezi ki, én meg hálás vagyok, hogy már nem az a kis felelőtlen, hebrencs későtinédzser.
Felhívtam a csajt, tisztázzunk egy munkakérdést, erre ő:
most hogy már tudom, mondhatja, mennyire kellemetlenül érzi a lentiek miatt magát.
Hát, pont lesz.rom.
Nyilván ezt nem mondom, kedves vagyok, simulékony, udvarias.
A végletekig.
Ordítani tudnék!
Annyi minden kavarog bennem, leírom, bocs, ha zavaros.
Két hét múlva hagy el a Nagyfőnök minket, közvetlen asszisztense vagy mije vagyok 2006 óta. Érzelmileg nem áll túl közel hozzám, egy korrekt főnök-beosztotti kapcsolat van köztünk. Meg a tizenegy év, amikor napi szinten odateszem magamat, túlórázom, aggódom, pluszokat megteszek, ami nem a feladatom, jobban oldom meg, mint az kívánatos lenne, izgulok, nem alszom, a munkán pörgök hétvégén is, hosszú évekig ketten vitték a céget, akkor ingyen dolgozzak oda is...
Megdolgoztam a bizalmáért, tudom a privát bankkártyája PIN-kódját, a jelszavait, a betegségeit. A mai megbeszélésünkön rákérdeztem, hogy ki is lesz az utódom:
Hát persze, hogy az a csaj, aki már a rotáción fúrt engem két éve, az a s.ggnyaló, hozhatok egy kis sütikét (nem dolgunk), mindent csak érted csinálok és jobban Tobbernél, behízelgő, tenyérbemászó, ám alig dolgozó, kötelező munkákat bátran lepasszoló nő. Eddig is fúrt engem a hátam mögött, én ezekkel az emberekkel szemben tehetetlen vagyok!
A Nagyfőnök meg nem képes önálló véleménynyilvánításra, nem lát reálisan, mennyivel lojálisabb, mindenkinek segítő embere vagyok/voltam. Próbálok objektív lenni, az új két helyén már van két embere, érthető, hogy ezt a csoportasszisztenst emeli ki, még egy harmadikat nem vihet magával.
De ahogyan ezt nekem úgy kommunikálta 11 év hűség után, hogy a folyosón egy HR-es pletykálásából kell erről először hallanom, kinek kell átadjam a dolgaimat, na AZ gerinctelen volt.
Követem a HR-eseink netes cikkeit, megosztásait. Mind azt papolja, hogy érzelmileg kell kötődni egy céghez, meg a csapatszellem, stbstb. Hát, én eddig ilyen voltam, a cégünk lelke, akihez mind az ezervalahányszáz dolgozónk fordulhat, a szívemen viselem a dolgaikat.
Megéri?
A lóf.szt!
Két perc figyelmességet nem érdemeltem meg!
A cég meg simán eltörölhet egy tollvonással, ha sokba kerülök neki. (És sokba kerülök a cégemnek!)
Pont senkit nem érdekel, hogy legalább az arcunkba mondják, mi lesz.
A következő Nagyfőnök február elején jön, addig segítem az eddig is segített megbízottat, a feladataim nagy része független a vezetőtől.
Vagy ha úgy érzik, nem kellek, akkor elküldenek, benne van a pakliban.
Úgyhogy átváltok érzelemmentes módba, megoldom a feladatokat a kívánt minimumon, ha eddig 100%-os, sőt, mindig azon felüli bónuszt kaptam a teljesített célkitűzéseimért, akkor ezentúl csak a pénzre koncentrálok.
Na nehogymár annyit nem érdemlek, hogy ne a folyosóról tudom meg, a fúrás sikerült…
Annyira fasz vagyok, hogy a lelkemet beletettem kavarognak bennem az érzések, tényleg így kell elmondani? :( Kimentem az utcára egy szál vékony felsőben (kint lehet vagy hat fok), elmentem az ebédemért a lacipecsenyéshez, meg cigiért, ma nem fogom vissza magamat.
Minek is kötődünk érzésekkel egy munkahelyhez? Ez kizárólag a cég érdeke.
Van másik ezer, aki szívesen lát. Legalábbis remélem.
