Tobber életblogja

Csakazolvassa hajápolási tippje, hogy 5-8 naponta mossunk hajat és addig is kontyban hordjuk, hogy a hajvég is zsírosodjon.

Hát én nem sok ilyen undorítót hallottam.

A legtrendibben öltöző nőből is ott lóg ki a szájból kapanyél, amikor zsíros a hajtöve. Az tuti, hogy igénytelen máshol is, otthonában és tisztaságban, és az egész képet lerombolja magáról.

Én sok zsírt, magot fogyasztok, heti 3-4 mozgás megvan, 3 naponta, intenzívebb mozgásnál már aznap is viselhetetlenül zsírosodik, meg hát izzadt! Azaz nekem undorító, rohanok is megmosni, amint hazaérek. Egyébként nem száraz a vége, sosem töredezett, pedig már nagyon hosszú, sűrűn festem is, mert gyorsan nő és nagyon-nagyon őszülök. Nem mosom forró vízzel és nem fésülöm sokat.

Úgy tűnik, más más elveket vall.

Nekem az is undi, ha melltartót, zoknit másnap is felvesz valaki.

Jó, mentség, ha nem volt ideje hajat mosni, vagy épp nem otthon aludt, hogy ruhát váltson, de ha rendszeresen ezt vallja bárki, főleg aki sportol is, hát, az nálam eléggé leírja magát. Sok kolléganőm sportol rendszeresen, kóc, vagy copf oké, az is jobb a kosznál.

Fontos témák foglalkoztatnak.

---

Sok vegyes inger ér, egyik este vidéki kolléganőnk szerencséjére még bent talált minket az irodában, totál eltévedt az agglomerációban, azt sem tudja hol van és merre kéne kimenjen. Az biztos volt, hogy rossz autópálya kivezetőjén távolodik (menj le arról mihamarabb. merre? autópályáról? légyszi jobbra, ha lehet.), a mobilja navigációja bedöglött (miért nem töltenek le ilyenkor az emberek egy másikat???), úgyhogy kihangosítottuk és homályos leírásai alapján próbáltuk a guglimep alapján belőni, hol járhat és átirányítani. Csakhogy ő egy tájékozódási antitálentum (mit látsz, mondd mindig! egy lottózót. kösz.), így kb. 40 perc kellett, egy erdő, néhány útszéli lányka elhagyása, egy pánik, hogy akkor ő ott most megáll és feladja, én meg az a fajta vagyok, aki csírájában elfojtja a hisztit aki ilyen helyzetekben határozott és átveszi a hangot és megoldottuk és kijutott és azóta hálálkodik.

---

Metrón leült mellém egy öreg néni és tényleg nem tudom, mi lehet a homlokomra írva, de velem mindenki csacsogni kezd, fogalmam sincs, hogyan jutottunk 3 megálló alatt el odáig, hogy kimondja, a férfiak kilencven százaléka lúzer(sic!). Nem, kilencvenöt.

Hát, csókolom, én ismerek egyetlen férfit, aki nem az, de ő 50 fölötti, nem szép, de a lelke! Csak családja van és elvei és az nekem is. De a kommentjeit követem mindenfelé és ha csak fele olyan jó, mint mutatja... Mint kiderült, ismerem irl (mert kit nem), tegnap is elmosolyodott, amikor meglátott, nekem ennyi is elég.

Annyi is elég, ha nincs sor a UPC-ben és értelmes a front office. Vagy ha a haverok örülnek, ha látnak.

Annyi elég a kedvem elrontásához, ha a pékárut és bankkártyámat fogdosó pénztárosnő ajka rondán herpeszes, amit persze fizetés után vettem észre. Majdnem elhánytam magamat, a pékárut kukáztam, a bankkártyát domestosszal letörölgettem. Élelmiszer közelében ne dolgozzon már fertőző ember! :(

Annyi elég a hangulatomhoz, hogy kicsi arany égőket vettem, üvegvázába helyeztem, arany szalagocska és meghitt fényt sugároz az ablakomban.

Vagy hogy ekkora ködöt szerintem életemben nem láttam, mint tegnap, kb. 20-25 méterre láttam. Nem akartam messzire menni és ismerem az út összes méterét kb. csukott szemmel, de ez a vezetés konkrétan olyan is volt.

---

Cégünk fiai nagy követői a nem borotválkozós novembernek (ezért irtó hülyén néznek ki!), mi lányok kitaláltuk, hogy bevezetjük a nem borotválkozós decembert. Valami karitatív okot biztosan kitalálunk rá, és lesz csodálkozás.

Ha tető alá hozzuk a projektet, lehet meglepetése Csinikollégának, aki megint kezd utalgatni, hogy ő meg én!

---

A hétköznapjaim elég unalmasan telnek, sok munka, Őszhalánték felvidítási kísérletei, pedig ő is megaszív a cégénél, sok tánc, torna, ügyintézés, TCsV, szüleim, haverok, mini szociális pókhálónk gabalyodásának kívülről figyelése, próbálok önvédelemből energiatakarékosan kimaradni és csak sodródni és csak a hírekből összerakni a képeket, mert valaki tuti mindig elmeséli, és múzeum és színház és baromi sok megválaszolatlan levél és köremail, félbemaradt varrások és karácsonyi fenyegetés belebegése, varrnom kéne, de nem akarok.

Itthon a laptopot sem veszem elő, hacsak nem tbbt/terápiát töltök le (kivéve most ugye), nem is baj, szuper tisztaság és már majdnem rend van, de ma is rászánok 3-4 órát a pakolásra, két nagyobb buli is lesz még idén nálam és Béká ismét jön gyurmázni karácsonyi csili-vili sütiket dekorálni valamikor. Bár ő eltakarít maga után.

De először is megkóstolom a frissen kisült és már itt illatozó sós és édes süteményeimet.

Az elmúlt hetekre sűrűsödött be buzinagy cégünk megtakarító politikájának eredménye, az embereket kirugdossák, a maradéknak bizonytalan és egyre több a munkája. A folyamatoptimalizáló törekvéseket külsősök dolgozzák ki, minket sosem kérdeznek, az eredmény sok-sok teljesen kivitelezhetetlen munkafolyamat, amin akármennyit gürcölünk, soha nincs eredménye. Több SAP modul, ami következetlenül nem enged kitölteni egyébként felesleges mezőket, de anélkül nem menthető el, szállítók hónapokat várnak emiatt, ha valami sikerül, másik városban egy kolléga másképp lett tájékoztatva, ezért szó nélkül törli az egészet állandóan, kezdhető előről, pár órával korábban szólnak, hogy határidő lesz egy új feladatra, a modult még nem is láttuk, három oktatási anyagot is előkapartunk, nem egyezik a három és egyik sem a rendszerrel. Józan paraszti eszünket és fejlett szoftverhasználó rutinunkat előkapva eljutunk valameddig: az adatbázis nincsen hozzárendelve, hiába pánikoltunk órákat, ez már nem lesz meg, közben csúszva a többi határidős feladattal (határidőkor lezárják a rendszert egy hétre, nem lehet késni), az IT fejlesztése hibás.

Vagy épp fél nap levelezésem, és írásban kicsikart ígéret, hogy minden rendben lesz, majd az összes fontos emberünk hiába várta a mítingen, ha hajlamos lennék a szívbetegségekre, száz, hogy elvisz egy infarktus.

Egy ideig harcolsz a szélmalmokkal, aztán rájössz, hogy jópár óra harc és úgysem sikerül: inkább hozzá sem kezdesz tucatnyi feladathoz, ha nincs szabad pár órád, vagy este időd ottmaradni túlórában. Illetékesek nem dolgoznak, vagy már senki sem tudja, abban a hónapban ki az illetékes, nyomozol és harcolsz és könyörögsz és hízelegsz és nincs gazdája feladatoknak.

Így is, úgy is kudarc.

Jönnek az igazságtalan lecseszések. Te tudod, hogy mindent megtettél, hogy rágörcsölsz, hogy nehogy bármiben is te tévedj, mert onnan állandó okot szolgáltatsz, hogy ujjal mutogassanak, biztos megint te rontottad el. Tudod, hogy profin csinálod, de jön a lecseszés, állandó magyarázkodási készenlétben állunk.

Könyörgünk hónapokig, hogy több jogosultságunk legyen, ha senki nem csinálja meg, akkor bevállaljuk pluszban, csak legyen meg.

Elképesztő káosz, bármihez látok hozzá, bugyuta fejetlenség minden területen, és a legtöbb visszahullik ránk. Hiszen nincs elvégezve.

Legutóbb dühöngve felhív sosemlátott kolléganő, hogy miért mertem átküldeni Y adatokat, amikor csak az X-et kellett volna. Lövésem sincs, csak összefésültem több anyagot. De azt intézzem én. Hát, nekem nincs jogom hozzá, visszapasszolom a vezetőinkre. Tegnap átküldtem úgy az anyagot, ahogy hisztiliba kérte: kolléganője lebaszott, hogy kihagytam Y adatokat, nekik az is kell. Motyog az ember valamit arról, hogy Mártika legutóbb nem így, úgy beszél hozzám, mintha hülyeségre emlékeznék. Szerencsém, hogy tanúim vannak és másokkal is eljátsszák, megy az adok-kapok, már megint kétszer csinálunk meg valamit.

Kéthetente új és állandó feladatokat sóznak ránk, áá, ez neked csak két perc dolog lesz! A héten egy ilyennel min. 5 órát foglalkoztam. Az ezer másik feladat, határidő mellett. Káoszban, pofázások közepette, állandó figyelemelterelés közt.

Kedden már kiabáltam és csapkodtam (jó, a saját visszafogott formámban, szal csak ketten hallják és a kézkrémemet vágtam az asztalhoz) és bőgtem, bőgtem szerdán is.

Az IT hibáit javítgattam, felhívtam a figyelmüket, hogy rossz adatbázisból dolgoznak, baj lesz. Ők megköszönték, javították: majd ismét nem sikerült összehozniuk. Úgyhogy csütörtökön is kiakadtam, már megint az a feladat nincs elvégezve, amit tőlem vártak. És véletlenül sem az én hibámból, de így gondolhatják.

Az emberek jönnek hozzám felháborodva és széttárt karokkal kérek meg mindenkit, hogy ne velem dühöngjön, nem tudok mit tenni.

Nem tudom félvállról venni, aki így tette, már nem itt dolgozik.

Az összeroppanás szélén állunk többen, a belgyógyászom célzott rá, hogy az állandó hányinger, hasgörcsök innen is eredhetnek.

Mint keresztfiam apja is kizárólag munkanapokon van rosszul.

Amikor idejöttem, biztos voltam benne, hogy ezt a tempót 40 fölött nem lehet bírni. Májusban lépek a negyvenedikbe. A terhek pedig egyre nőnek.

Igen, a pénzért vagyok itt. Hogy megengedhessek magamnak szép cipőket, drágább hobbikat, fenntarthassak autót. Semmi luxus, 10 éves autóm van és 40 nm-es lakásom, régebbi verziós Kindleöm és androidos telefonom, de nem kell spórolnom a minőségi élelmiszeren, a fűtésen, a hajápolószereken, a drágábbik kávézón, színházjegyeken, néha taxin az éjszakában vagy minőségibb kapszulás kávékkal.

És mert tíz év egy ilyen cégnél jól mutat bármilyen önéletrajzban, a kilencediknél tartok.

De ez nem tartható sokáig. Nálam sem, kollégáknál, pár barátnál, rokonnál sem. Megyünk tönkre.

Én csak azokat az embereket tudom megbecsülni, akik szorgalmasan dolgoznak.

Néhányunk vagyonából össze is jönne a Lipótmező felújítása.