Ismét nem írok a magánéletemről, volt, van, nem meglepő, de most kicsit unom a csámcsogást, aki akar, kérdezzen privátban.
Inkább mesélek kicsi a világ lightot, állunk egy beházasodott rokonnal az egyik temetőben (többen is jártunk), látunk egy XIX. századi sírkövet, rajta egy névvel, megkérdi: neked nem volt ilyen nevű kollégád? De-de! Na, a kollégád nagyapja, dédapja apám haverja volt, mi még együtt játszottunk a Balcsin, szomszédos telkünk volt.
Nahát.
Ezt vártam március óta!
November van, nincs pollen, nincs szemkifolyó napsütés, nincs izzadt melltartó 5 perc alatt, nem fulladok ki a mozgástól, nem egy szál semmiben kell a bkv-ra ragadni, nem törik a kényelmetlen magassarkú kiscipők a lábat, nem kell 1-2 naponta hajat mosni az allergia miatt.
Sosem éreztem magaménak a temetőbe járást, ott emlékezést. Jó, a sírok legyenek rendben, de vallásos családból jőve azt tanultam, hogy akik meghaltak, a mennyben vannak, akkor gondolok rájuk, amikor csak szeretnék, az emléküket idézve tartjuk meg őket... Akkor most hogy is?
A temetőben, gyerekkorom szereplőivel beszélgetve most világosodott meg, hogy ez nem egy ősi hagyomány a családunkban, ahogy a lelkiismeretemre próbált hatni mindig apám, milyen rossz gyerek vagyok, hogy nem járok oda rendszeresen. Unokatesóm megjegyzése:
- Azt sem tudjuk, hogy a nagyszüleink nagyszüleinek hol van a sírja.
Tényleg. Apám elvárja, hogy kijárjunk, de akikhez kijárunk, nem is jártak ki a saját nagyszüleikhez. Legalábbis gyerekkorunkból egyetlen nagyszülők sírt látogatnak történés sem rémlik.
Ezt megkapargatjuk kicsit, folyköv.
Bé átküld egy fotót egy párról.
Őket nem ismerem, a köztük fintorral fotóbombázó harmadik ember viszont most az ő egyik vezetőjük, mint kiderült.
Előtte a miénk volt.
