Akartam írni a depresszióról. A szétbőgött eddigi öt munkanapról. A három nap alatt 2,5 kg fogyásról. A zombin kóválygásról. A lemondott programokról. Arról, mennyire vártam ezt az időt március óta, mégsem bírok örülni. Hogy mennyien akarnak beszélgetni, de én magamban akarok lenni, ülni a kád szélén és órákig ereszteni a melegvizet a lábamra magamelé bámulva.
De nincs erőm írni.
Vasárnap nem mentem el a cimbikkel társasozni, hogy nyugiban rákészüljek a munkára.
Aztán bejöttem, a régi kollégák körbeörvendeztek, kaptam sok szép visszajelzést.
Aztán elolvastam az ideiglenes osztályom búcsúleveleit, megható volt.
Aztán jött Nagyfőnök, aki majd' tíz éve a főnököm, leült velem fél órára és úgy mellbevágott, hogy ott elkezdtem bőgni.
Ez meg őt döbbentette le, ő csak fejlesztendő területet javasolt, meg segítséget hozzá. Én meg kb. ezer területen támadható vagyok, de ezt az egyet mindig maximálisan végeztem. De bezzeg a helyettesem. Akinek ez az egyetlen dolga volt, a többi korábban említett százezer rámsózott feladat nem, ő bezzeg.
Én meg ültem letaglózva, a negyed évente túlteljesített célértékeléseimmel, hogy most mi a f.szt csinálhattam szerinte tíz évig rosszul.
Azért kibökte, hogy egyébként mindennel elégedett, de abból tanulhatnék. Egy olyan embertől, akit egyébként egyemberként gyűlölt itt mindenki, és valójában Nagyfőnök is bevallotta, hogy nehogy bármi mást eltanuljak tőle, sem stílust, sem antiszocialitást, de.
Oké, akkor vegyék el az összes többi rámcseszett terhet, akkor nekem is lenne időm minden nap a Nagyfőnök fenekében lógni, én eddig a csendben elvégzem-nem akarok gondot okozni módszerrel dolgoztam. Úgy látszik, a napi szembenyalizós-rinyálós látványosabb és hatékonyabb. Csak az nem én vagyok.
Kikérdeztem Kolleginát, aki látott mindkettőnket dolgozni: ő még jobban ledöbbent, semmit nem csinált jobban nálam.
Ha egyetlen dolog biztos volt az életemben, az az, hogy ezt a munkaterületet kuvva jól csináltam. Jobban mint a cégnél a legtöbben. Egy világ omlott össze bennem.
Hallom vissza a többiektől, hogy jó vagyok. Akkor mégsem? Csak a Nagyfőnök kitalálta, hogy engem fejleszteni akar, mert a cégnél most ez a trend, úgyhogy ő ezzel kezdené.
A fél munkanapot végigbőgtem, az estét, fél éjszakát végigbőgtem, reggel bőgve keltem, és végül csak bevettem egy nyugtatót.
Ma beszélt vele a céges mentora erről, hát ő nem érti, miért akadtam ki, ő ezt a jobbításom érdekében mondta. A mentor jelezte neki, hogy ha tíz évig nem ad semmi pozitív visszajelzést, de kritikát sem, hogy min kéne változtatni, akkor talán nem kéne csodálkozzon, hogy az első negatív visszajelzés hidegzuhany lesz, főleg ha egy jó dolgozónak a közellenséggel bezzegel.
Tegyük hozzá, úgy, hogy rendszerint odajön magyarázni, hogy mit kell csinálnom ebben a feladatban, miközben évek óta naponta csinálom, ergo tényleg hülyébbnek gondolt mindig is.
Hát itt tartunk, kapok mentort, mert itt ez a divat most, választhatok is. Ugyanazt akarom, mint Nagyfőnöké, hátha így befolyásom is lehet rajta keresztül, és egy ambiciózus, jó felfogású csaj. Egyébként is együtt járunk a fodrászomhoz jól dolgozunk együtt.
Hosszú távon? Ha még mindig az a hitem, hogy negyven fölött ezt nem lehet csinálni, akkor ez komoly jel, hogy induljak el egy másik úton. Hogy másik munka? Talán. Vagy külföld? Pár hónapra nagyon-nagyon szeretném kipróbálni. Pocsék a nyelvérzékem, jó lenne felszedni némi tudást.
Nehezen váltok munkát, várom a jótanácsokat.
És ha van bárkinek ilyen főnökbeszólós története, akkor írja már meg, hogyan kezelte. vagy ez máshol normális, én kerültem el eddig?
